A keresett kifejezés:

CANCION DE NAVIDAD PARA LOS PUEBLOS POBRES!!

Felices Fiestas a nuestra manera...

Puerto Rico: Sept 23.org

Puerto Rico: Latin America calls for Independence

Puerto Rico: Latin America Calls for Independence as Congress Considers Change
By Juan Antonio Ocasio Rivera
_joboriken@aol.com_ (mailto:joboriken@aol.com)
December 20, 2006
Opinion
(http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Simón_Bolivar.jpg)
Simon Bolivar, the Great Liberator of the Americas, landed in Vieques, Puerto Rico in 1816; Puerto Rico formed part of his dream of regional integration after independence of all Latin American countries were eventually won.
The case of Puerto Rico once again has reached climactic levels of activity and attention around the world, only to be ignored once again by mainstream US media.
In late November, the United States Senate Committee on Energy and Natural Resources, which actually governs American territories like Puerto Rico, held hearings on the political status of the island, with a particular focus on the report issued last year by a White House working group on the issue (_http://nylatinojournal. com/home/ puerto_rico_ x/essay/puerto_ rico_bearing_her_chains_ 3.html_ (http://nylatinojournal.com/home/puerto_rico_x/essay/puerto_rico_bearing_her_chains_3.html) ).
The report outlined some possible permanent status options, namely statehood and independence (which included a sub-option of free association) . It invalidated the usefulness and relevance of Puerto Rico's current status, saying it was a temporary territorial status that eventually had to be changed.
Reducing the issue to the three traditional status options no longer seems to interest some Senators. Instead, this hearing was dominated by the report's contention that Puerto Rico's current status is only temporary, that its creation was not an act of self-determination, and that something must be done to end this territorial status. The report contends that Puerto Rico is merely a territory of the United States and even claims that the US can legally cede or give Puerto Rico to another nation.
Some in Congress are keenly aware that Puerto Rico is a colony and must be decolonized. However, they miss the mark thinking that the people must choose between independence and statehood.
How can one militarily invade a country and then ask its people what they want their future to be while they remain in occupation of that country, having violently and brutally manipulated political public opinion for decades?
Fear and dependency will be the only salient factors in the outcome of that vote, not pride, dignity, and national self interest. While these hearings were occurring, the first International Congress to support Puerto Rican Independence was coming to a close in Panama, the newest
member of the United Nations Security Council. This historic meeting featured government and other political representatives from 30 countries all over the world, with a particularly strong representation from Latin America (_http://www.independ encia.net/ topicos/panama/ cpi_panama_ nov06.html# ingls_ (http://www.independencia.net/topicos/panama/cpi_panama_nov06.html#ingls) ).
The countries of Latin America have now realized and come to terms with the fact that Puerto Rico's inability to gain its national independence and languish in a colonial state is an issue that strikes close to home and is one that is an affront to their own sovereignty. They are finally reclaiming the archipelago as one of their own, the last bastion of colonialism in the hemisphere that needs to be moved towards freedom and democracy. To that end, these leaders and countries have committed themselves to taking a more direct and active role in advocating for and promoting the decolonization of Puerto Rico and in pressuring the United States to allow this to occur.
As part of his opening remarks, the President of Panama, Martin Torrijos, declared, "the full incorporation of Puerto Rico into the family of the Latin American and Caribbean republics has been present for over a century in the discourse of almost all political and ideological trends in our Americas". He remarked as well that "Latin America's dreams of an independent Puerto Rico go back via a moral and cultural debt to Simon Bolivar"
(_http://en.wikipedia .org/wiki/ Simon_Bolivar_ (http://en.wikipedia.org/wiki/Simon_Bolivar) ) and Jose Marti (_http://en.wikipedia .org/wiki/ Jose_Marti_ (http://en.wikipedia.org/wiki/Jose_Marti) ), but that until now the region has not known how to honor that debt, having been absent from that debate all this time. He exclaimed, "Puerto Rico  is a Latin American and Caribbean nation" ¦we cannot be indifferent to that discussion nor absent from it. On the contrary, we must be an active part of an adequate solution." He declared as well that "Puerto Rico is the only Latin American nation that remains under colonial rule" and that the solution to this problem is an issue of principle and should be a continental priority. In the end, the Panamanian President expressed the will of the overall Congress by declaring that all of Latin America would offer its good offices, encourage this agreement/solution and be a guarantor of its fulfillment and sustainability.
With all this talk of independence, it is clear that the Senate of the USA still does not understand, naturally as the island's colonial master, that statehood cannot and should never be an option for decolonization. It is wrong morally and it is a violation of international law.
The only true decolonization is the reversal of the act of violent colonization and conquest and that is freedom and independence. Independence is an inalienable right and to think that there could possibly be any legitimacy in a colonized people surrendering that right under any circumstance is not only abominable, but in this case criminal.
To rest totally upon the public opinion of the electorate in Puerto Rico is erroneous and would be a tragic mistake. Ours is a people who have experienced the following violations, indicative of the brutality and abusive nature of colonialism: the forced and secretive sterilization of 30% of Puerto Rican women, the experimentation on Puerto Rican lands and forest with Agent Orange and other biological weapons, the test on Puerto Ricans lands of radioactive depleted uranium weapons, the highly brutal campaigns of repression against the independence movement, including surveillance, harassment, incarceration, bombings, torture, assassinations, and interference in electoral processes (designed to undermine any support for any change in the status quo), the attempted cultural genocide via our educational system, the forced migration of millions of Puerto Ricans to the US, the illegal expropriation of lands by the military for weapons storage and target practice all over the island but especially on Culebra and Vieques leading to human suffering and cancer and severe environmental destruction, the unjust incarceration of our freedom fighters/political prisoners, and the inexcusable political neglect that is part and parcel of the current Commonwealth system that leaves our people powerless to enact any meaningful policy initiatives to combat the very serious social ills present on the island.
The violence and manipulation engaged on against the people has produced the division that we witness today and the fear and dependency also seen today. As our movement works to overcome those colonially-manufact ured dynamics, the rest of Latin America is moving towards self-determination and multi-national unity. Latin America will not allow Puerto Rico to be swallowed up by the United States.  Congress will likely be and has historically been reluctant to incorporate a true Latin American nation with a history of violent nationalist struggle into their midst,  especially now that the Latin American bloc of nations has formally expressed its consideration of Puerto Rico as a sister nation and called for her independence.
Additionally, Puerto Ricans both on the island and in the US will fiercely resist statehood as they have historically resisted the immoral and demoralizing powerless status of colonialism known as the Commonwealth, a colonialism that the UN has classified as a crime and an impediment to world peace.
As Latin America moves to reclaim her forgotten sister nation, the US Senate engages in futile and unnecessary banter in its own chambers. The hearing is a case in point for Puerto Rican anti-colonialists which highlight their inability to make status changes unless authorized by Congress. The hearing is an exercise in seeking permission to become who we want to become, and the Senate will grant or not grant that permission, while the FBI continues to scare us into confusion with its violent attacks on the independence movement.
This is a recipe for disaster and embarrassment. The Senate should recognize the harm done to Puerto Rico and in particular to its political pubic opinion and begin a process of rectifying the economic dependence they fostered in order to facilitate a transition towards sovereignty.
They could conceivably work in partnership with this Latin American Congress for Puerto Rico's Independence and with the UN's Decolonization Committee to move this process forward, showing good faith, responsibility, and thus highlight international collaboration and diplomacy at work. Let us remember that this Committee has consistently called for the US to initiate self-determination and independence for the island since the 1970s.
In an ideal world, the Senate and the Executive would also free the remaining Puerto Rican Political prisoners (_http://www.proliber tadweb.com/ index.html_ (http://www.prolibertadweb.com/index.html) ) and order their secret police, the FBI, to cease all repression against the independence movement. Actually, under UN guidelines, the US should completely pull out of the island and allow the UN to oversee the Decolonization process so the people can freely make a decision without coercion. They could do these things. Or they can continue to be viewed as bulwarks of colonialism, of imperialism, arrogant in their rejection of law and order, abusive and indifferent to the human rights of the people they so often violently attack and invade. They will continue to feel the verbal assault that has accompanied their disastrous foreign policies and a new pressure from a recently reborn Latin American bloc of nations. To do otherwise, to push for a vote between independence and statehood or even a vote between independence, statehood, and Commonwealth, would be a waste of time that would:
- be manipulated by the dominant political parties in Puerto Rico with their lobbyists in Washington and with their histories of corruption, all with an eye toward remaining in power of local government and its budget
- further stratify and divide the people and an electorate traumatized by violence, political repression, and hunger - and enamored by federal grants, credit, and consumerism.
The result would be a pathetic display of circus-like competition with no option winning a clear overwhelming majority. Then Congress would again blame our division for their inaction, again shirking responsibility for the actions of its government in the terrorizing and division of Puerto Rico.
Freedom and democracy must reign in Puerto Rico. Choosing between freedom and continued colonialism (Commonwealth) and entrenched colonialism (statehood) is not democracy. Statehood for Puerto Rico would still be a colonial status, because it would mean annexing an entire nation after having invaded it.
Statehood is not decolonization; it is the final stage of American colonialism and an inherently brutal and violent act.
The historic Latin American Congress is indeed an advance for the liberation of the island, as was the recent meeting of the Movement of Non-Aligned Nations, which also fully declared its support for Puerto Rico's self-determination and independence.
While the Senate lines its pockets with Puerto Rican taxpayer money (even though island residents don't pay federal taxes), the archipelago languishes in a powerless colonial condition that prevents it from addressing its very serious issues of violent crime, drug trade, immigration, economic dependence and growth, environmental destruction, land use and development, drug and alcohol addiction, education, natural resource use and protection, and family violence and mental health.
It is time for America to think outside the box and see independence as the only true empowering option. It is also time for Puerto Ricans to shed the self-defeating artificial fears which have taught them that independence means starvation and failure.
Congressional release of the territory would not be a colonial act. It would be an act of reconciliation and an act that would validate the heroic struggle of the Puerto Rican freedom movement and of basic international human rights.
For freedom lovers around the world, it would mean the consummation of the dreams of the great liberator Simon Bolivar, who 180 years ago held a summit in Panama to promote his vision of an integrated nation of Latin American countries. This great nation included Puerto Rico in its vision. It is what the progressive governments of Latin America are talking about today, and it is what the US Senate will be forced to deal with tomorrow.
They have a chance now to make it right, if they truly believe in freedom and democracy. To do otherwise would be to further disgrace themselves, their people, and the ideals which framed their Republic.

------------ --------- --------- --------- --------- --------- -
Check out: _www.september23. org_ (http://www.september23.org/)

"Hacer es la mejor manera de decir" - Jose Martí­

"I have been frequently asked if i believed i would see the independence of my country. Systematically i answer that i have already seen it. Whoever fights with all he has for the independence of Puerto Rico lives independence, is free, is sovereign, is independent, as all our people will be on the day of victory." - Comandante Juan Antonio Corretjer (1908-1985), September 23, 1978

"Nosotros iremos hacia el sol de la libertad o hacia la muerte; y si morimos, nuestra causa seguira viviendo. Otros nos seguirán." - Augusto Sandino

Szurdokpüspöki palóc Himnusz

Szurdokpüspöki palóc Himnusz

Isten áldja meg a magyart,
tartson neve míg a föld tart,
Isten áldja meg a magyart,
tartson neve míg a föld tart,

Paradicsom hazájában,
éljen örök boldogságban,
éljen örök boldogságban.

Töltse békével napjait,
egyezve lássa fiait
tatár, török más ellenség,
minket meg ne rendíthessék
minket meg ne rendíthessék.

Isten áldja meg a magyart,
tartson neve, míg a föld tart,
Isten áldjon meg bennünket,
minden igaz magyar embert,
minden igaz magyar embert.

A dalom*....

Fellegajtó nyitogató
(Népdal)

Én vagyok az, aki nem jó,
Fellegajtó-nyitogató - jaj!
Nyitogatom a felleget,
Sírok alatta eleget - jaj!

Ifjúságom így telik el
Ezér' a szívem hasad el - jaj!
Ifjúságom gyöngykoszorú,
Ki elveszti, be szomorú - jaj!

Szabad vónék, nem búsulnék,
Vigasságnak helyet adnék - jaj!
Szép hazámnak rabja vagyok,
Idegenbe' búslakodok - jaj!

Ha még egyszer megláthatnám
Apám házát, kopogtatnám - jaj!
Nem lesz többé soha ilyen,
Belészakad árva szívem - jaj!

*Megjegyzés: ez a népdal, közös dalom, testvéremmel, Á. Laci-val.

La divina tragedia

La divina tragedia
Eduardo Bähr

No hay sorpresa, el viejo dictador sabía lo que hacía.
Llenó de sangre a todo un país; horrorizó a la humanidad
con las peores crueldades desde Las Cruzadas, desde Hitler.
Preparó el escenario de lo que iba a ser, después de su muerte,
la puesta en escena de su entrada triunfal en el Averno.
Visualizó perfectamente el cono invertido de la estructura infernal,
procedió meticulosamente a construir su propia arquitectura de la muerte.
 
El objetivo era resumir los nueve círculos en uno solo,
su trono y sus dominios. Las cornisas superpuestas del Purgatorio
 le sirvieron para colocar las cabezas cortadas, todavía sangrantes,
como brutales adornos y guías de la ruta de ingreso.

En el Limbo le fue fácil familiarizarse con un animalero de lujuriosos violadores,
glotones de sangre, avaros de la vida de los niños, iracundos asesinos,
herejes recién ingresados a la doctrina nazifascista,
violentos mandamases, usureros del patrimonio nacional, engañadores  ladrones del fisco.

Entabló hermandad con Minotauro
quien lo llevó a conocer lo que desde los 91 años hasta nunca en la eternidad
serían sus más preciadas pertenencias: las defecadas apestosas de la Parca,
la selva sonriente de los suicidas, la cascada de lodo tinto en sangre,
las nueve fosas de los lamentos y los torturados, la escolta de los demonios guardaespaldas,
la clase política de los hipócritas, la fosa de las serpientes envenenadoras,
la cofradía de lameculos y calumniadores, la hermandad de los traidores e infieles.
 
En todo ello reinaría, hasta en las nueve terrazas donde se encuentran los aristócratas esnobistas,
los mediocres intelectuales diletantes, los perezosos burócratas, los torturadores.
Fue su selva umbría y el perfecto camino para llegar a su reinado.

Y cuando estuvo listo,  después mostrarle al mundo entero la verdadera calaña
de su cristiana y romana personalidad, todavía con las garras llenas de sangre,
legó a su familia lo robado al pueblo chileno, hizo lista extensa,
pormenorizada de todos sus crímenes, traicionó por última vez a la humanidad
en el propio día universal de los derechos Humanos, se burló
del cumpleaños de su vieja compañera de fortunios
y zarpó raudo para sus fueros.

Ahora, en plenas honras fúnebres, se supo a ciencia cierta
que Pinochet llegó al Infierno exactamente
21 gramos
antes de patear el balde.

Diciembre 2006, día del suceso.

Genetikailag módosított állami terrorizmus

Genetikailag módosított állami terrorizmus

Az országgyűlés a géntechnológiai tevékenységről szóló törvény módosítására készül, mert az ország GM-mentességének fenntartására formálódó ötpárti koalíció is kevés lehet az EU-val szemben a génmanipulált haszonnövényeket egyelőre távol tartó magyar moratórium fenntartásához. Az új technológia ellenzői szerint a génmanipuláció káros, veszélyes és fölösleges, támogatói szerint viszont a versenyképesség záloga, és forradalmasítani fogja a termelést.
Az Országgyűlés túlnyomó többséggel elfogadta a géntechnológiáról szóló ötpárti határozati javaslatot is.

"Az országgyűlés lehetővé tette, hogy hazánkban génmódosított növényeket termesszenek, de ezt nagyon kemény feltételekhez kötötte, amelyek betartását szigorúan ellenőrzik(?) majd. A többség végül is elfogadta: az Unió szabadpiaci szabályai miatt a teljes tilalom nem lehetséges, inkább a szomszédos gazdák jogainak bővítésével és elválasztó zónák előírásával érdemes korlátozni a génkezelt növények terjedését.

Emellett az összes frakció által támogatott határozatban kérték fel a kormányt: igyekezzen fenntartani egyes kukoricafajták jelenlegi forgalmazási moratóriumát, sőt kiterjeszteni más terményekre is. Több akadémikus hétvégi tiltakozása, akik tudományellenesnek tartják ezeket a döntéseket, nem került szóba.

Korábban ötpárti egyetértéssel bocsátotta általános vitára az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottsága a géntechnológiáról szóló határozati javaslatot.

Az előterjesztők nevében a szocialista Orosz Sándor hangsúlyozta: indítványuk a magyar agrárgazdaság, az emberi egészség és a környezet védelmét szolgálja. Ángyán József, a mezőgazdasági bizottság fideszes tagja rámutatott: a sorsdöntő kérdésben létrejött megegyezés azt bizonyítja, hogy a politika képes az összefogásra."
(Dr. Selmeczi Gabriella - Fidesz, és Dr. Lukács Tamás - KDNP NEM-mel szavazott, a többi "hon atya" és "hon anya" közönséges hazaáruló és távlati tömeggyilkos!)

Búcsú a GMO-mentes Magyarországtól

Tény mindenesetre az, hogy a génkezelt-módosított vetőmag export a legújabb és leghatásosabb eszköz az amerikaiak vezette globalizációs, újgyarmatosító politikájában. Lásd Irak esetét.

Nem bírok leszokni Irakról. Nem hagynak.

Gyerekkoromban Vietnam miatt utáltam a jenkiket. Azóta mennyi minden történt. Grenada, Szomália, Irak I, Irak II, stb., És mivelhogy emberből vagyok, miért legyek következetes, ha egyszer szubjektív vagyok, Koszováért nemhogy nem haragudtam, egyenesen tapsoltam, mert az, más volt. Az albánoknak teljes szívemmel drukkoltam, ez köztudott. De, e nekem kedves közjáték lezárult, és visszatért minden a régibe. Hála az égnek, újra felszabadultan utálhatom Amerikát.

Döntsenek maguk.

GMO állami terrorizmus

A következő e-mail-t, gyenge fordításban ugyan, de közreadom. Anne Marie Colbin írta, a Natural Gourmet Cooking School-ból (Természetes vagy Bio Ínyenc Szakács Iskola), New York City-ben, és egy nekem nagyon kedves ottani kollega küldte. Az információt enyhén szólva „nehezen hihető”-nek találtam. Leellenőriztem tehát, a truthorfiction.com-on és nem találtam benne. Megjegy.: ezen a címen érdemes kikeresni minden olyan infót, amelyről az ember azt gondolná, valami vicces marha találta ki unatkozó net-ezők szórakoztatására. Ezután kikerestem az eredeti cikkeket az alább említett globális keresőn és úgy tűnt, mind eredeti.

Egyértelmű, hogy a jelenlegi helyzet nem kedvező az irakiaknak, így ők nem utasíthatták el a számukra „ajánlott” GMO (genetikailag modifikált – módosított) vetőmagokat, mint ahogyan korábban több Afrikai ország tette.

„81-es utasítás, 66-os (B) cikkely, kiadva L. Paul Bremer (CFR) az amerikaiak iraki helytartója által: megtilttatik az iraki népnek a saját vetőmag elrakása, elraktározását. Étkezési, élelmezési célból csak bejegyzett magok vethetők, beszerzésűk kizárólag engedélyezett USA szállítóktól (Monsanto) történhet…”

www.globalresearch.ca 

GMO állami terrorizmus:

„Az USA kijelenti: az irakiak nem rakhatják el a saját vető magvaikat”

„A Bush-adminisztráció, Irakban bevezetett széleskörű gazdasági átszervezés (economic restructuring)  eleméként, az iraki farmereknek többé nincs megengedve a saját termesztésű vetőmag tárolása és használata. A rendelkezés olyan magvakat is érint, melyeket az irakiak maguk szaporították az évszázadok folyamán. Ellenben, kényszerítve lesznek arra, hogy magot szerezzenek be amerikai vállalatoktól (corporations). Ennek a rendelkezésnek a háttérében az áll, hogy az elmúlt években az amerikai multinacionális vállalatoknál óriási olyan mennyiségű vetőmag halmozódott fel melyet ők regisztráltatták (patented) és jelenleg tulajdonukban van sok olyan fajta, amelyet vagy eredetileg is őshonos népek termesztették, vagy fejlesztették ki. Rövid időn belül Irak az új amerikai credo alatt fog élni: Vagy fizetsz a Monsantonak vagy éhen halsz!”

„Az Iraki Koalíció Ideiglenes Hatóságának (CPA) amerikai adminisztrátora, Paul Bremer, hatályon kívül helyezte az eszmei tulajdonról szóló törvényt azért, hogy „kompatíbilissá tegyük az iraki jogrendelkezést a nemzetközileg elfogadott védelmi standarddokkal”. A hatályon kívül helyezet jogszabály, szabályozta az iraki farmerek 97%-kának vetőmag raktározását és használatát. Ez a helyi szokásjoggal is kompatibilis rendelkezés, amely évezredes hagyományokból sarjadt most… törvényen kívül lett helyezve! Helyette, a farmereknek be kell szerezniük egy-egy évre szóló engedélyt amerikai nagyvállalatoktól származó genetikailag módosított (GM) vetőmagvak vásárlására. Ezek a GM magvak őshonos farmerek –mint az irakiak- által nevelt fajtákból származnak, utólag lettek módosítva genetikailag. Az amerikai cégek, a világszerte alkalmazott mezőgazdasági „szabad forrás” elve alapján jutották hozzájuk.”

Iraki törvény a vetőmag beszerzési elvekről, 2004. November, 13. „L. Paul Bremer 81-es számú utasításának, 66-(B) cikkelye alapján, Irak lakosságának megtiltjuk a vetőmag raktározást és csak olyan magvakat vethetnek be élelmezés céljából, melyeket kizárólag bejegyzett, engedélyezett amerikai forgalmazóktól származnak. A cikkely kitér arra is, hogy „a farmereknek tilos újra hasznosítani a védett fajokból származó magvakat, vagy amely olyan fajtákból ered melyet ennek a cikkelynek a 14. fejezetében, C alcikkely, 1. és 2. pontján szerepelnek”.

Az új törvény leírása rendkívül bonyolult jogi csűrés-csavarásban folytatódik. A lényeg az, hogy az irakiaknak minden évben meg kell semmisíteniük a rendelkezésre álló vetőmag állományt, újra nem hasznosíthatják azt, és újabbat kell vásárolniuk a kijelölt engedélyezett forgalmazótól, vagy súlyos pénzbüntetéssel sújthatók és/vagy börtönnel.

http://globalresearch.ca/articles/KHA501A.html
http://magic-city-news.com/article
http://www.rense.com/general62/seeds.htm
 

Ez volna az amerikai típusú demokráciával érkező szabadság?

Ha nem büdös, akkor műanyag
A GMO-k nem rothadnak.
A polcon qrva jól mutatnak.
Tartósítani nem kell, mert nem tudja lebontani semmi sem. (persze ez túlzás)
A génkezelt (GMO) szar törvényt megszavazó
parlamenti képviselők közönséges tömeggyilkosok!
Kifele Magyarországból a Monsanto-val!
Halál, gyermekeinket és a jövőnkét mérgező multikra!

Ja...és ne egyél szart!
Lázadj fel!

A következő három link közül az első kettő NAGYON FONTOS! Nézd meg és terjeszd!

http://www.themeatrix.com/intl/hungarian/

http://www.themeatrix2.com/hungarian/subtitled/

http://www.moremeatrix.com/

A szakértő nyilatkozik:
http://index.hu/tech/tudomany/darvas5497/
Bucsú a GMO-mentes Magyarországtól:
http://index.hu/tech/tudomany/gmo200/

Viccesek, azaz szemtelen disznók!

 (bocs a disznóktól!)
A génkezelt multinácionális maffiózók egyetemeknek, kutató intézeteknek fizetnek
azért, hogy "objektív" tanulmányokat fogalmazzanak meg, a közvélemény megdolgozására.
Hazug szemét patkányok!
Lásd egy példát, itt a Leuveni KATOLIKUS Egyetem állt rá a hazugság gyártásra:

"POTENTIAL IMPACT OF BIOTECHNOLOGY IN EASTERN EUROPE:
TRANSGENIC MAIZE, SUGAR BEET AND OILSEED RAPE IN HUNGARY
Matty DEMONT, Eric TOLLENS and József FOGARASI
January 2005
EUWAB-Project (European Union Welfare effects of Agricultural Biotechnology).

The authors are grateful to Monsanto for equally sharing the funding for this study
with the Katholieke Universiteit Leuven. We would also like to thank Janos Soos for
his valuable work in translating scientific Hungarian articles".
This paper (pdf) can be downloaded following the link:
http://www.agr.kuleuven.ac.be/aee/clo/wp/demont2005a.pdf

Elment a diktátor

Meghalt Augusto Pinochet Ugarte tábornok, Chile örökös szenátora, volt diktátor. 91 éves volt.
Ez akár így, röviden és tömören, elég is volna, ha nem röppentek volna fel e drága (?) kurta honban mindenféle badarságok, az illető katona viselt dolgairól.
Hogy a magyar baloldalnak nevezett ostoba csürhe örömujjongásban tört ki nem nagyon érdekel. Annyit, azért, hogy azok a hazájukat szerető, elkötelezett nacionalista baloldaliak, akik életüket áldozták dél-Amerika szerte az elmúlt évtizedekében az amerikai imperializmus, a monopoltőke, és a nemzetkőzi fináncoligarchia elleni harcukban, biztosan forognak a sírjukban és tiltakoznának az ilyen, az amerikai imperializmust, a monopoltőkét, és a nemzetkőzi fináncoligarchiát „baloldali” köntösben kiszolgáló magyarországi „elvtársai” ellen.
Botrányosnak tartom viszont azt, hogy primitív és vak kommunista ellenességi hisztériájukban egyesek a „jobboldal” felől „dicső hősként”, „követendő példáként”, „hazája megmentőjeként” köszöntik az eltávozott aggastyánt.
Itt nem kommunizmus és nem kommunizmusról szól ez a dal Uraim. Itt egy nemzet legyalázásáról, leigázásáról szól a történet. Megspékelve néhány ezer a mai napig eltűntnek nyilvánított, még néhány ezer legyilkolt, több tízezer megkínzott, számlálhatatlan emigrációba kényszeríttet chileivel…
Idegen érdekeket kiszolgáló, hazaáruló, a nemzetközi (szupranácionális) pénzügyi központok marionettje… Ez volt Pinochet. Ilyen jelzőkkel illetjük –mert rájuk is illik- kurta magyar hon jelenlegi urait…
Pinochet dicsérete olyan, mintha (mondom: MINTHA) valaki elkezdene dicsérni Csermanek Jánost (alias Kádár) merthogy… végül is… a hatvanas-hetvenes évek, a „társadalmi konszenzus”, „béke és nyugalom” honolt kurta Magyarországban…. Megspékelve néhány száz a mai napig eltűntnek nyilvánított, még néhány száz legyilkolt, több ezer megkínzott, több százezer emigrációba kényszeríttet honfitársunkkal.
Abszurd.
Ajánlom mindenkinek, a sommás, dicshimnuszos Pinochetiádak olvasása helyett melyek mindenféle „jobboldali” zugfirkászok írogatnak mostanában itt és ott, szíveskedjenek tájékozódni, és Isten segítségével talán, rájönni arra, hogy az ellen, ami most itten harcolunk, nem sokban különbözik attól, amit ez most eltávozott történelmi gnóm tűzzel vassal keresztül vitt ott délen, a földkerekség egyik legszebb országában.
Ez többé nem bal vagy jobb kérdése. Amúgy is avítt fogalmak ezek. Az egyik oldalon a Nemzet áll, a másikon árulói. Ennyi. Ilyen egyszerű.
U.i. Nem csodálkoznék, ha a „mi” gyurcsányunknak valahol, az Apró-villa valamelyik zugában, a falon… ott lógna a tábornok képe…

Egy kis történelmet…

A marxista elnök, Salvador Allende 1964-ben indult először a chilei elnökválasztáson, ám az Egyesült Államok (és a Központi Hírszerzési Hivatal, a CIA) által (több mint nyolcmillió dollárral) pénzelt ellenfelével szemben akkor alulmaradt. 1970-ben újra indult az elnöki székért, (Unidad Popular, Népi Egység, volt a neve annak a többpárti, Szocialisták, Baloldali Keresztények, (Polgári) Radikálisok, Kommunisták agglutináló tömörülésnek, amely a választásokat megnyerte) és a CIA ekkor is szerette volna megakadályozni a győzelmét, ami kis híján sikerült is: Allende ekkor sem kapott teljes többséget, épp csak sikerült megnyernie a választásokat. Nixon Allende beiktatásától kezdve attól félt, hogy Chile "második Kubá"-vá válik, így minden hírszerzési és gazdasági eszközt megragadott arra, hogy megbuktassa (gazdasági szankciók, az ellenfelek pénzzel és fegyverrel való támogatása) (1). Ezek azonban sikertelenek voltak, így ekkor küldték a helyszínre a CIA katonai tanácsadóit.
1973. szeptember 11-én a La Moneda elnöki palotát brit Hawker Hunter vadászgépekkel "lázadók" támadták meg, így Pinochet "kénytelen volt" katonai államtanács alakítását bejelenteni. Allende a palotában maradt, és megadás helyett inkább öngyilkosságot követett el. Mivel a hadsereg legrégebbi alakulatainak élén Pinochet ált, így őt nevezték ki a győzedelmes katonai junta kormányzótanácsa élére.
Az emlékirataiban később Pinochet is megerősítette, hogy komoly koordináló szerepet játszott az államcsínyben. Az elmúlt pár évben azonban az akkori magas katonai vezetők is sorra megerősítették, hogy Pinochet már akkor tervezte a hatalomátvételt, amikor Allende kinevezte a hadsereg élére. (Pinochetet 1973. augusztus 23-án a korábban megválasztott szocialista elnök, Salvador Allende kinevezte a hadsereg főparancsnokává).
 1973. szeptember 13. Pinochet hamar megerősítette egyeduralmát, és önmagát nevezte ki a Junta egyedüli elnökévé (korábban ugyanis azt tervezték, hogy a pozícióban folyamatosan váltják egymást a magas rangú katonatisztek), majd hamarosan kinevezte magát a Köztársaság Elnökévé is. E mellett felvette a "Capitán General" címet, felélesztve ezzel a chilei függetlenségi háborús hős, Bernardo O'Higgins kultuszát. Hatalomra kerülése után villámgyors gazdasági reformokat indított be az országban. Az új gazdaságpolitika kidolgozására érkeztek az országba az ún. "Chicago-fiúk" (a monetarista Milton Friedman elképzeléseinek követői, a Chicago-i Egyetemen végzett közgazdászok). Az ő támogatásukkal Pinochet uralmának korai évei alatt Chile gazdasága komoly változásokon ment át. (2)
Allende korábbi gazdaságpolitikája ugyanis azon alapult, hogy a fontos nagyvállalatok állami kézben kell maradjanak, így például az USA tulajdonában lévő rézbányák is. Az államosításokra az Egyesült Államok akkor a gazdasági segély leállításával válaszolt. A réz világpiaci ára is zuhanni kezdett, így az ország gazdasági káoszba került. Ekkor sokan láthatták fontosnak, hogy a katonák átvegyék a hatalmat, és véget vessenek ennek a káosznak. Pinochet ugyanis egy nyitottabb és szabadabb piacot ígért: "Chile a proletárok országa helyett a vállalkozók országa lesz". (3)
Az erőszak és vérfürdő a puccs után is folytatódott és a Pinochet-adminisztráció egyik fő eszköze lett. Miután hatalomra került, Pinochet kemény kézzel kormányzott, elsőként a baloldali ellenzéket zúzta szét: az első pár napban több mint 5000 embert öltek meg, illetve a következő három év során 130000 embert tartóztattak le. Akik bármilyen módon is felemelték a szavukat Pinochet ellen, hamarosan "eltűntek". Még ma sem lehet tudni, hogy a 17 évi uralom alatt hány embert öltek meg a kormányzati és katonai erők, de a Retting Bizottság korábbi vizsgálata szerint a puccs kivételével 2095 embert öltek meg és 1102 további ember "tűnt el". Az ellenzékiek közül sokakat kínoztak meg és börtönöztek be. Ennek hatására több ezer chilei hagyta el az országot és menekült külföldre.
Pinochet elnökségét ezzel párhuzamosan sokszor zavarták meg és tették bizonytalanná lázadások, és elszigetelt erőszakos zendülések. A merényletkísérletek mindennaposak voltak, ami viszont a kormányzatot csak egyre paranoiásabbá és erőszakosabbá tette.
A chilei helyzet 1976 szeptemberében kapott nemzetközi visszhangot, mikor Orlando Letelier, Chile egyik korábbi washingtoni nagykövete, és az Allende-kormány korábbi minisztere autóbomba áldozata lett Washingtonban. Ez azért került a figyelem középpontjába, mert nem sokkal előtte Pinochet egyik korábbi katonai ellenlábasa, Carlos Prats tábornok hasonló körülmények között vesztette életét Buenos Airesben. (Ez volt a "Kondor-akció": a latin-amerikai diktátorok összehangolt akciója ellenfeleik kiiktatására)
1983 májusától az ellenzék és a szakszervezetek felvonulásokat és sztrájkokat szerveztek a rezsim ellen, ám ezzel még erőszakosabb fellépést váltottak ki a biztonsági erőkből.
A legkomolyabb fellépésre 1986 szeptemberében került sor, amikor Pinochet ellen merényletet kísérelt meg a Manuel Rodriguez által vezetett Hazafias Front (FPMR), akik valószínűleg a helyi kommunista párttal is kapcsolatban álltak. A merénylet sikertelen volt, Pinochet csak kisebb sérüléseket szenvedett.
Az 1980-as választások megismétléseként 1988. október 5-ére írtak ki új népszavazást, melynek tétje Pinochet elnöki hatalmának újabb 8 évre való meghosszabbítása volt. Az ellenzékiek ekkorra azonban egyesített offenzívát indítottak az államhatalom ellen. Követeléseikben azonos nyilvánosságot, tv- és rádióidőt, és a szavazási-törvények megváltoztatását követelték. A Ricardo Lagos által vezetett ellenzék teljes erőbedobással és színes hirdetésekkel kért mindenkit, hogy szavazzanak a kétrubrikás választócédulán nemmel Pinochetre. Lagos egy élő tévéinterjúban ráadásul az "eltűnt" személyekről kérdezte Pinochetet. Velük szemben a kormányzati választási taktika kemény, sötét és félelemkeltő volt: a kormányzat az ellenzék által korábban is okozott gazdasági káoszra próbálta felhívni a figyelmet. A szavazáson azonban a "Nem" voksok aránya volt a magasabb, így következő évben nyílt elnökválasztást tartottak, kongresszusi választásokkal egybekötve. Az elnöki széket Pinochet 1990. március 11-én hagyta el. A hadsereg élén viszont egészen 1998-ig állt. Az utóbbi posztot elhagyva „életfogytiglan” szenátori széket kapott, amely minden olyan minisztert megillet Chilében, aki legalább 6 évig betöltött valamilyen kormányzati pozíciót. Emiatt nem lehetett őt Chilében felelősségre vonni, és az ellene lefolytatott eljárás is csak Nagy-Britanniában való letartóztatása után vehette kezdetét.
(1)
1973-ban, közvetlenül a puccs után a Pinochet-diktatúra tekintélyes összegű támogatást kap a Világbanktól, miután megbuktatta az Allende-kormányt, amely azelőtt sikertelenül folyamodott a Világbankhoz kölcsönért
(2)
Pinochet kereszténydemokrata és új baloldali (szocdem) örökösei kárhoztatva emlegetik ezt a modellt, és miközben alkalmazzák, nem győzik hangoztatni, hogy csupán annak a gazdaságra vonatkozó részeit veszik át, nem a "társadalmit" vagy a "politikait". Mintha nem éppen a gazdasági szükségszerűségek hatására alkalmazta volna Pinochet a maga intézkedéscsomagját politikai és társadalmi síkon: a nyílt állami terrorizmust és a nyomort"
(3)
A reálbérek erőszakos leszorítása (amely még a relatív béreket is érintette) és a kizsákmányolás, valamint a profit mértékének emelése világszerte felkeltette a tőkések figyelmét, és lehetővé tette a nemzetgazdaság növekedését. De az itt megtermelt értéktöbbletet - logikus módon - nem lehetett ugyanezen az országon belül visszaforgatni, és az szükségszerűen más nemzeti piacokat kellett, hogy keressen a realizálódáshoz. Ez világosan megmutatja, hogy az ilyen politika csak rövidtávon hozhat eredményt, vagy - ha jobban tetszik - azt, hogy szükségszerűen ellentétbe kerül ugyan a lakosság széles rétegeinek érdekeivel, de emellett egyéb nemzeti tőkék érdekével is, és így nem hozhat megoldást a globális Tőke szintjén. "

Adalék:
Még egy kis gazdaságpolitika

„A globalizáció tehát valóban új jelenség, s ennek számos gazdaságon kívüli tünete is van. Egyesek az uniformizált amerikai üzleti láncok világméretű terjedése nyomán "macdonaldizálásról", "cocakolonizálásról" beszélnek. Felhívják a figyelmet, hogy Hollywood uralja a világ TV-csatornáinak 70-80 %-át - a rockzene, a populáris kultúra, a komputerizáció és a mobiltelefonok globalizáló hatásait pedig sok száz kötetnyi irodalom tárgyalja.
Mindezek nyilvánvaló tények. A magam részéről azonban eltúlzottnak tartom valamiféle globalizált kultúráról beszélni. Igaz, hogy a turizmus világmozgalommá szélesedett az elmúlt évtizedekben, s minden nagyvárosban találni kínai, vietnami és egyéb vendéglőket, vagyis jobban ismerjük egymást, egymás szokásait és konyháját, de sem az étkezési szokások, sem a kultúra nem globalizálódott. Ázsia túlsúlyba kerülő népessége, Kína és India együttesen mintegy 2,5 milliárd főnyi lakossága, Afrika országainak zöme, vagyis a világ túlnyomó része nagyon is eltérő kultúrákban él.
S vajon véget ért-e a történelem, ahogy másfél évtizeddel ezelőtt Francis Fukuyama meghirdette? "A történelem vége" az ő felfogásában, hegeli értelemben volt értendő, vagyis az "abszolút eszme" megtestesüléseként, ami az államszocializmus összeomlásával, Fukuyama szerint, világszerte diadalra vitte a szabadpiaci kapitalizmust és politikai rendszerét, a parlamenti demokráciát. Ez a globalizált világkép azonban hamisnak bizonyult. Napjainkban, mint egy széleskörű felmérés bizonyítja, Latin-Amerika számos országának lakossága hajlandó feladni a perifériák formális demokráciáját egy hatékony, a társadalom nagy részének leszakadását megakadályozni képes - illetve ezt hirdető - diktatúráért. Az iszlám fundamentalizmus öngyilkos merénylői a detonáció erejével hirdetik egy másféle kultúra alternatíváját.
Ha a történelem nem is ért véget, sőt nem várt éles új fordulatot vett, ha a szabad piaci kapitalizmus és demokrácia nem is globalizálódott a fukuyamai értelemben, a valóságban igenis beszélhetünk az ideológiák globalizálásának kísérletéről. A világgazdasági átalakulást ugyanis a kultúra és politika világában egyben egy konzervatív forradalom is kísérte. Ennek legfőbb elemeként a neoliberális közgazdaságtan, a laissez faire individualizmus és a posztmodern kulturális nihilizmus felülkerekedése említhető. A társadalomtudományokban felvilágosodás-ellenes intellektuális irányzatok törtek előre, s elsöpréssel fenyegetik a felvilágosodás kora óta uralkodó szellemiséget, mely a világ megismerhetőségét, s a tudás alapján az emberi haladást elősegítő társadalmi cselekvés lehetőségét vallották.
Ennek az új szellemi irányzatnak úttörő prófétái, Friedrich Hayek, Milton Friedman és a neoliberális iskola más személyiségei az 1970-es évek közepétől megsemmisítő rohamokat intéztek mindenféle állami beavatkozás, állami tulajdon, valamint a újraelosztó jóléti állam intézményei ellen. Szerintük csakis a dereguláció, a privatizáció és a beavatkozásmentes szabadpiac jelentheti a megoldást a gyilkos piaci versenyben.
Hayek egyenesen úgy érvelt, hogy az egyéni szabadság és a piac szabadsága elengedhetetlen előfeltételei egymásnak. Az állami beavatkozás, mint híres 1944-es könyvének címével is kifejezte, "út a szolgasághoz". Miközben próféciája évtizedeken keresztül nem vált be, s Hayek a klasszikus liberális közgazdaságtan utolsó mohikánjának tűnt, az 1970-es évektől hirtelen igaza lett, s ismét divatba jött. Ezt mintegy fémjelezte 1974-es kitüntetése a Nobel-díjjal.
Milton Friedman Kapitalizmus és szabadság című 1962-es munkája hasonló szellemiségben rohamozta az állami beavatkozást és a piaci szabadság minden akadályoztatását. A roosevelti New Deal politikájától kezdve az Egyesült Államok gazdasági útját, a költségvetési kiadások állandó (50 év alatt a nemzeti jövedelem 3 %-áról 25 %-ára) növekedését mélyen elhibázottnak nyilvánította, olyannyira, hogy azt a "szabadság elvesztéséhez vezető útnak" ítélte. Friedman a legkülönbözőbb állami funkciók privatizálását követelte, ettől költségcsökkentést és hatékonyságnövelést várva. Szerinte az emberi jólétnek is az önszabályozó piac lehet csak az alapja, s a legfőbb társadalmi problémákat a szabad piac automatikusan megoldja. Mindössze a nemzeti bank által szabályozott pénzkibocsátás útján javasolta a piac harmóniáját befolyásolni. A jóléti állam szociálpolitikáját és a társadalmi szolidaritás eszméjét elutasítva arról beszélt, hogy az állam "rendőröket küld, hogy az emberek zsebéből kivegye a pénzt". Elfeledkezve a svéd, német és más jóléti államok rendkívüli gazdasági sikeréről, Anglia megtorpanását a jóléti intézmények rovására írta. Az állami kiadásokat finanszírozó magas adózás eltörlését, s mindössze 16 %-os, mindenkire egyenlő adó bevezetését javasolta. Az állami funkciók privatizálásával az iskolázást, nyugdíjat és az egészségügyet is a piaci magántevékenység, a családok felelőssége szférájába utalta. Nobel-díja 1976-ban a neoliberális iskola diadalát hirdette a keynesi piaci szabályozás és a jóléti állam szociális biztonságot teremtő gyakorlatával szemben. Friedman, mint Nixon elnök és a chilei diktátor Pinochet gazdasági tanácsadója, jelentős szerepet játszott a politikai folyamatok megváltoztatásában. Ebben nem kis szerepe volt, hogy a neoliberális közgazdasági ideológia könnyen nyerte meg az ekkor már a nyugati társadalom többségét képviselő középosztályokat, amelyek örömmel hallgatták, hogy alig adózva, saját érdekeik kíméletlen képviseletével tesznek a legnagyobb szolgálatot a társadalomnak.
Ez az ideológia az 1980-as évektől sikeresen hódított, sőt uralkodóvá vált. A globalizáció, amint Soros György megfogalmazta, globalizálta a "piaci fundamentalizmust" is. Mi biztosította ezen régi-új ideológia sikeres hódítását? Részben természetesen a Keynes-féle közgazdaságtan kudarca. Négy évtizedes sikeres piacszabályozási gyakorlat után a állami beavatkozás keynesi modellje nem tudott segíteni az 1973 után fellépő válságon. Hagyományos eszköztára kimerült a történelemben először összekapcsolódott stagnáció és infláció, ahogy elnevezték, stagfláció közegében. Ez feltehetően a gazdaságon kívüli okokból támadt súlyos inflációs nyomással is kapcsolatos. Az 1968-as európai politikai válság és súlyos társadalmi feszültségek nyomán Nyugat-Európa-szerte végrehajtott jelentős béremeléseket a vállalatok áremeléssel ellensúlyozták, s egy felhajtó ár-bér spirál szabadult el. Ehhez azután nagyban hozzájárult az ugyancsak politikai indíttatású olajválság, mely 1973 és 1980 között tízszeresére emelte az olajárakat. Keynesnek az ellenőrzött inflációs finanszírozással többletkeresletet teremtő politikája, ami a nagy válság idején és több mint 40 éven át világszerte sikeres volt, ebben a helyzetben nem volt gyógyír, sőt, még csak növelte az inflációs nyomást.

A neoliberális siker másik fontos tényezője, hogy az Egyesült Államok, mely a neoliberális gazdaságpolitika fellegvára volt, különlegesen gyorsan birkózott meg a 70-es évek krízisével. Ez a gazdaságpolitika sikerének tűnt, holott a világ leggazdagabb országai számára viszonylag könnyebb volt megbirkózni a strukturális válsággal, áttérni az új technikára és az azokat hordozó új ágazatok fejlesztésére, mint a szegényebb országoknak. Mindeközben a szegényebb, periferiális országok, Latin-Amerika, Afrika, India és számos más ázsiai ország, s legfőképp a közép- és kelet-európai szocialista országok képtelenek voltak bevezetni az új technológiákat, elavuló régi vezető szektoraik leértékelődtek, exporttermékeik nehezen voltak értékesíthetők és piaci áruk csökkent. E régiók válsága úgy jelent meg, mint az állami beavatkozás útját járó, jelentős állami szektorral rendelkező vagy központi tervezéses rendszerek csődje. A fejlett és elmaradott régiók reagálási különbsége tehát gazdasági rezsimek, és nem régiók különbségeként jelent meg.

Mindezek nyomán az 1980-as évektől a piaci fundamentalizmus diadalra jutott. Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy a két vezető hatalom politikusai sikeres kampánnyal egyengették útját. Mint a Világbank volt vezető közgazdásza, a Nobel-díj 2000. évi kitüntetettje, Joseph Stiglitz írta: a legdrámaibb fordulat a 80-as években játszódott le, amikor Ronald Reagan és Margaret Thatcher a szabadkereskedelmi ideológiát hirdették, támadták a "nagy kormány", az adózásra alapozott nagy költségvetési kiadások politikáját, drasztikus adócsökkentéseket hajtottak végre, megkezdték fontos állami funkciók, Amerikában még a börtönök egy részének, s a hadsereg ellátó szolgáltatásainak privatizálását is. Angliában a mintegy kétezer kórházzal rendelkező Nemzeti Egészségügyi Szolgálat és az állami tulajdonban lévő vállalatok kerültek magánkézre. A vezető hatalmak által irányított nemzetközi pénzügyi intézmények, legfőképpen az IMF és a Világbank, szolgaian követte ezt a politikát, ami hamarosan Nyugat-Európában is az úgynevezett vegyes gazdaság felszámolásához, a jelentős állami szektorok privatizálásához és az újraelosztó jóléti állam létének megkérdőjelezéséhez vezetett.
A háború után megteremtett, szigorú szabályozáson alapuló úgynevezett Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszert Milton Friedman tanácsai nyomán már Nixon elnök felszámolta 1971-ben. E rendszer célja az volt, hogy - mint azt a háború végén az amerikai pénzügyminiszter, Henry Morgethau bibliai kifejezéssel megfogalmazta - "kiűzzék az uzsorás pénzkölcsönzőket a nemzetközi pénzügyek templomából". A szabályozások megszüntetése a globalizált világgazdaság szédületesen megnövekedett pénzügyi tranzakcióinak korában - hogy egy új keletű, ezúttal Soros Györgytől származó idézettel éljek - "a pénzügyi tőkét ültette a vezető ülésbe". 1979-ben a negyven éve működő pénzügyi szabályozó rendszert Angliában is megszüntették, mind a New York-i, mind a londoni tőzsdéket deregulálták. Valóságos deregulációs verseny alakult ki a világban, s a tőkemozgás szabályozását mindenhol hamarosan felszámolták. Az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi szervek megállapodása, az úgynevezett Washington-konszenzus minden pénzügyi támogatás és gazdasági kapcsolat feltételeként a neoliberális, önszabályozó rendszer bevezetését követelte meg. S ezzel eljutottunk a központi kérdéshez: a globalizáció és az egyenlőség kapcsolatának problémájához. "
in:
BEREND T. IVÁN
A GLOBALIZÁCIÓ ÉS HATÁSA A CENTRUM-PERIFÉRIA KAPCSOLATOKRA EURÓPÁBAN

(a kiemelések tőlem vannak. RFE)

Adalék II:

A chilei egészségügyi reformról

A kormányzati egészségügyi programok és társadalombiztosítási rendszerek privatizációja fontos tőkebővítési lehetőséget teremtett az MCO-k és a befektetési alapok számára. A közszolgálati szektor olyan országokban, mint Kolumbia és Argentína, korábban rossz hatékonyságtól, növekvő költségektől és korrupciótól szenvedett. Az ezekre a problémákra hivatkozó privatizáció melletti érvek hasonlítottak az amerikai Medicare és Medicaid programokon belül a managed care bevezetését támogató érvekre. Például a Pinochet-diktatúra által beiktatott initiated 1980-as chilei alkotmány lehetővé tette az állami egészségbiztosítási- és társadalombiztosítási alapok kihelyezését magán managed care intézményekbe (Instituciones de Salud Previsional, ISAPREs), amelyeket aztán felvásárolhattak a nemzetközi biztosítótársaságok. A privatizált társadalombiztosítási alapokhoz való hozzáférés - amit egy kereskedelmi újság nemrégiben "a mañana nyugdíj bonanzá"-nak nevezett - több milliárd dolláros tőkealapokat hoz létre, amit a résztvevő vállalatok újra befektethetnek
 (A keresletet kell támogatni a kínálat helyett!)
Ajánlott tanulmány a témában:
Miért bukott meg Latinamerikában a neoliberális egészségreform?
http://portal.jobbik.net/index.php?q=node/2802

További ajánlott, nagyon aktuális kiegészítő anyag:
http://portal.jobbik.net/index.php?q=node/3184

El Chile del general...