Memento Abu Ghraib-ért
(Budapest, 2008-02-19, 19 h, Kolibri pince)
|
Rózsa-Flores Eduardo blogja
A keresett kifejezés:2008. febr. 20.
Rózsa-Flores Eduardo, költői est - képriportRózsa-Flores Eduardo költői estjéről a Pesti Kolibri pincében
Gergő - 2008. február 19.
A napokban kaptam egy meghívót Rózsa Flores
Eduardotól új verseskötetének
Sajnos későn tudatosult bennem, hogy ma van a nagy nap, amikor
Kezdetben a HILAL játszotta Allahot dicsőítő török-arab zenéjét,
A helyen hangulatos félhomály uralkodott, így
sajnos nem tudtam jó képeket
Köszönöm a meghívást, Edu! Szép este volt.
2008. febr. 19.
Rózsa-Flores Eduardo a magyar jobboldálról és Koszováról
Rózsa-Flores Eduardo:
A stupid magyar nemzeti-jobboldali-konzervatív-nacionalisták esete az albánokkal és Koszova függetlenségével. Egyszer már keményen felháborodtam, mikor az egyik Becsületnapi megemlékezésen, Pesten, annak apropóján, hogy ugye „fehér nemzetek” meg miegymást, a meghívott kemény vonalas rácok zászlójukat önfeledten lobogtatták a magyar vár utcáin (de voltak ott fehér oroszok, és fehér szlovákok is, hogy miért hiányoztak a vasgárda emlékét ápoló fehér románok a mai napig, nem tudom). Most, viszont, 48 órája folyik, mint a használt víz a lefolyón, a jobboldali, konzervatív, nacionalista, nemzeti (ha van még használható jelszó, szóljon valaki) médiákból a rácok iránti együttérzés, megértés, sőt szolidaritás az albánok ellenében. Hát ezek megkergültek? Kérdezte egy fiatal barátom levélben. Nem – válaszoltam -, szó sincsen róla, csak az kergülhet meg akinek annak előtte a helyén volt meg az esze. Mert semmiképpen nem nevezhető normális állapotnak, hogy magyarok (és nem állampolgárokra gondolok) bárhol is éljenek a világon –egyesek turbó módra állítva a billentyűzetet az emigrációból osztják az észt, ja, könnyű nékik…irigylésre méltó bátor életük…tisztelet a kivételnek, persze, miszerint mi barmok miért nem állunk ki a szegény rácok mellé, akiket most hasonló sorscsapást ért, mint szerencsétlen nemzetünket Trianonnál. Kezdjük. Azért mert mi nem érdemeltük meg –Trianont. A rácok meg nem érdemlik meg Koszovát. Mert a rácok mindent megtettek azért, hogy az albánok megutáljak őket –és ez a minimum az évtizedes sanyargatásokért. Mert üldözték az albánokat nyelvük használata miatt, kultúrájuk iránti ragaszkodás miatt, példás nemzeti összetartásuk miatt. Mert megölték és eltüntették azokat, akik egy kicsit hangosabban –bátrabban?- mertek kiállni nemzetközösségük jogaiért. Börtön, a kommunista érában Goli Otoki koncentrációs tábor, kínzások, végül száműzetés járt az albánságnak a rossz emlékű Jugoszláviában majd Szerbiában csupán csak azért mert ragaszkodtak nemzeti identitásukhoz, védték ősi közösségi értékeiket. Jöttek a nyolcvanas-kilencvenes évek. Az albánok szó szerint megunták a sanyargatást, az elnyomást de tudván, a meghatározó nemzetközi tényezőktől nem lehet várni önzetlen segítséget, nem siették el már akkor célul vett függetlenedést. A példás önmegtartoztatás és stratégiai gondolkodás képességéről tették tanúbizonyságot. Megszervezték, szó szerint, párhuzamos államukat. Igazgatás –anyakönyvvezetés, bíróságok-, iskolák, de még az egészségügyi szolgáltatás is a föld alá vonult –fél illegalitásba, és többé albán asszony nem szült „szerb” kórházban, albán gyermek többé nem járt, nem tanult „szerb”iskolában. Zajlottak közben szépen sorban az újkori balkáni háborúk, Szlovénia, Horvátország, majd Bosznia. És lehetőség nyílt a Jugoszláv majd rác hadseregbe erőszakkal besorozott fiatal albánok tömegeinek, hogy megtanulhassák a fegyverforgatás fortélyait. Tömegesen dezertáltak és álltak át a megtámadottak mellé, Horvátországban és Boszniában. Becsülettel végig harcolták –sokan az életüket is áldozták- a függetlenségi háborúkban. És eljött az idő hogy Koszova felemelje a fejét. Létrehozták a Koszovai Felszabadítási Hadsereget (UCK), és a küzdelem átlépett a fegyveres szakaszába. Álljunk meg itt egy pillanatra. Sokszor hallom és olvasom, hogy az USA, a CIA segítette, pénzelte az UCK-t. Na és? MI volt az albánok célja? Megszabadulni a rác elnyomástól, és az ENSZ alapokmányában is –minden nemzetnek, nemzeti kisebbségnek biztosított- rögzített önrendelkezési joggal kívántak élni. Hogy ehhez a küzdelemhez, utolsó fázisában szükség volt külső segítségre? Hogy a felajánlott segítséggel éltek is? Ez bűn volna? Szokás mondani segíts magadon és akkor az Isten is megsegít… Épp elég vért ontottak addig, épp elég könny hullajtottak az albán asszonyok megölt, eltűntetett, megkínzott férjeik, testvéreik, apjuk után. Jogos és teljes mértékben igazolható lépésként a segítséget elfogadták. Halkan merem csak megkérdezni: mi nem tettük volna ugyanazt? Felróják az albánoknak azt, hogy teleszülik a környezetüket? Igaz, csak a tudatlan ostobák nem tudják azt, hogy a helyzet egy 1912-ben a Albán Klánok Szövetsége Prizreni Kongresszuson hozott döntésnek az eredménye. Akkor döntöttek úgy, az albán nemzet vezetői, hogy támogatni fogják, és ezt mindenkinek előírják, a sokgyermekes családokat. Kvótákat határoztak meg, hogy hány gyermekig a falu közössége, hánytól a törzs, hánytól a klán, támogatni köteles a családot… Élelmiszerrel, ruhaneművel, pénzzel. A klánok vezetői arról is döntöttek, támogatják az iskoláztatást, amennyiben a gyermek tehetséges, az alapképzéstől a külföldi egyetemi tanulmányokig… És működött, és működik…Csak akarni kell? (Írtam nem rég egy anyagot, Ágyra Magyar! Volt a címe…olvasta, emlékszik még valaki?) Felróják a koszovái albánoknak a maffiát, a bűnözést… Akik ezt teszik, elfelejtik –szándékosan netán?-, hogy a Koszovai igenis létező szervezett bűnözés, mely behálózta fél-Európát, „nemzeti adó” formájában, melyet becsülettel jutattak haza, vagy adtak át a pénz begyűjtésére kiküldött küldöncöknek, amely támogatta a függetlenségi küzdelmeket, és a kiépített párhuzamos állam intézményeinek a működtetését. Hogy „mocskos” pénzzel? Na és? Hogy nem ildomos finanszírozási módja ez egy függetlenségi harcnak? Röhögnöm kell, és hangosan teszem. A fanyalgó vénkisasszonyaink kezén megremeg a teás csésze az UCK banditák neve hallatán, közben boldogan ágyba mennének velük? Siralmas. És Koszova független lett. A berlini kongresszus óta érvényes „szabályok” föl lettek rúgva, és új állam született Európában. A lecke föl van adva. És hogy a magyar mit keres a rác mellett? Abszurdisztán az új neve országunknak. Ahol abszurd dolgok történnek, és abszurd módon létezik minden benne. Mert abszurd volt lemondanunk formálisan nemzettestvéreinkről 2004. december 5-én. –Albánia ezt sosem tette. Mert abszurd az, hogy egyesek, kik nemzeti-jobboldali-konzervatív-nacionalista meg miegymásnak tartják magukat, a rácok ágyába bújnák szüntelen. Idáig bűzlik az igyekvő izzadtságuk. Csak pár sor még a magyar-rác kapcsolatok történetéből. 1848-1849 tele Zenta „…lebeszélte Trifkovics szerb őrnagyot arról a szándékáról, hogy a Szent-háromság szobrot emberfejekkel rakja körül, sőt a már feltett öt emberfejet is levette. Az emberfejek nagy halomban álltak már a piactéren… A mészárlás Zentán két hétig tartott, a halálos áldozatok számát 2 000-2 800 fő közé teszik. Sokakat felakasztottak, agyonvertek, a legtöbb embert csoportokban az alsóvárosi temető táján lévő, úgynevezett dézsma-magazinum mellé vezették ki, és ott lőtték le őket. A lakosok egy részét arra kényszerítették, hogy fegyveres felügyelet mellett a megöltek fejeit levágják, és hogy a levágott fejekkel a Szent-háromság szobrot díszítsék fel… Ezeken kívül folyamatosan napirenden voltak a súlyos botozások. A botozások Aradszki Samu zentai lakos háza előtt történtek. Ide tömegesen hozták az embereket, és a minimális botütések száma 50-60 volt, aminek következtében sokan megnyomorodtak. Rengeteg asszonyt, leányt és leánygyermeket tömegesen megerőszakoltak…” 1944 „1944 őszén környékünkön aratott a halál. Több ezer ártatlan magyar vesztette életét. Ezek az áldozatok jeltelen tömegsírokban nyugszanak. Sírjaik egyes városokban valamely épület alatt vannak lebetonozva, hogy senki ne találjon rájuk, hogy a gaztettek ne kerüljenek napvilágra. Máshol a dögtemetőkben földelték el őket, mint az állatokat. Ide kerültek a kivégzett csurogi magyarok is, ezernél is többen. Több gödröt kellett nekik kiásni, és nagy helyet foglaltak el. Mivel a sintérgödröt mégsem betonozhatták le, az ötvenes évek elején még egyszer meggyalázták holtukban az áldozatokat. Egy éjjel összeszedték a csontokat, és kamionokkal a kulai bőrgyárba vitték, hogy a bűncselekmény nyomait eltakarítsák, figyelmen kívül hagyva, hogy nincs tökéletes gaztett, szemtanúk nélkül. A csurogi sintérgödör akkor is, ha a csontok nincsenek ott, édesapáink és rokonaink sírhelye….” „…szerb szabadcsapatok, fegyveres martalócok szállták meg Adorjánt, a férfiakat összeterelték, majd több mint ötvenüket a Tiszába lőtték.” „Zombori úti parcellán 170 bajmoki magyart és németet, valamint pacséri, györgyéni, nagyfényi és tavankúti magyar ártatlan embereket végeztek ki. Ma az ártatlan áldozatok parcelláját Akácfának nevezik az emberek, hiszen a szörnyű tett helyét sokáig csak akácfa jelölte. Az említett 170 ártatlan polgáron kívül még egy partizán is itt fejezte be földi pályafutását. Bajmokról a következő napon még vagy 30 magyar embert vittek el Szabadkára, akiket a Zentai úti temetőben végeztek ki.” „Martonoson és Horgoson 1944-ben 60 hívével együtt kivégzett Virág István plébános…” Csurog ,Temerin, Bácsföldvár-Becse, Martonos, Horgos, Moravica, Újvidék, Zombor, Bezdán, Szenttamás, Bajmok…. Vér és még több vér És azóta is… Magyarverésekről hallott itt valaki? 1991 És 1991-92 dél-Baranya és kelet-Szlavónia… Szentlászló, Kórógy, a baranyai falvak… Baltával agyonvert emberek, megerőszakolt asszonyok, lányok, férfiak… Felgyújtott, kirabolt, lerombolt templomok, egész falvak… És joggal mondom-írom, hogy abszurd az önamnéziába ön-kényszerített vagy csak egyszerűen stupid magyar, aki ezek után ágyba bújik-bújna történelmi mészárosával… Részemről az öröm, és a büszkeség: Koszova a második –Horvátország után- ország, és a koszovái albánság a második, szívemnek kedves nemzet, amely életemben szabaddá és függetlenné lett. Hogy Nemzetemnek Isten milyen sorsot szán?
2008. febr. 17.
Rozsa-Flores Eduardo: Kosovo's Independence DayA Kosovai Köztársaság Függetlenségének nagy napján A Függetlenség napja Nem akarom szaporítani a szót… a szükséges szavak elhangzottak rég… és a vér, az oly drága, a szükségesen kiontott… Ma a végleges magasságában lobog a zászló, szabadon. Azoké akikkel a 91 végi csatákban együtt majd akikkel az észak-Albániai hegyek között csendben inni a kávét a tábortűz mellett számolni a járőrből visszatérőket, a sziluettek, mind megvan-e… Akikkel a lerombolt, felperzselt falvakban… találni személyigazolvány darabot egy bokor alatt Fénykép Serdülő fiú –kék szemű- a nevét sosem fogom megtudni Senki nem maradt életben a faluból –megerősítik Helikopter kelepel a fejünk fölött Az utolsó ölelés a Tiranai repülőtéren „Találkozunk a Szabad Pristinában majd…”
És most nézem a képeket És örömtől és büszkésségtől duzzad mellem És látom a bajtársaimat Avdi-t, Gjon-t, Arben-t, Çuti-t… Táncolnak és ünnepelnek az utcákon
És lement a nap és vele ez a nap is És a lecke föl van adva És talán megtanulják a leckét –akiknek kell És talán eljut az üzenet És talán eljut az üzenet….
A mai naptól fogva semmi sem reménytelen A vén Európa fölött megkondult a nagy harang
Három versem a Kosovai háború idejéből…nekik...
Për
Liri Ma reggel volt egy álmom -én reggel alszom el mikor elindul a villamos, és zajokban és illatokban nyújtózkodik kedvenc piacom- álmomban rátettem fülemet a föld szívére -a zöldes-barna nagy szívére-, hallom a dobogást: megindul végre a roham lefele a hegyekről, látom már, álmomban jönnek ők, mind majdnem gyermek, fölöttük, a magasban, sas őrködik. Jó utat srácok, de...hova mentek? A völgybe tartunk, ma ott lesz a csata! Álmomban rám mosolygó szkipetárok vonulnak. Nem ébredek fel. Kint, a hideg december elnémította a szelet
1998 december
(Koszovai barátom búcsúztatása után a budapesti Király utcában)
Fáj nagyon nekem a mai bor, barátom. Beszélsz nekem dombokról, erdőkről, a jövő heti hóról... Hallgatlak és... meglátom a lányt a vasútállomás melletti ház előtt, valami esik közben és bömböl az ég, szerelmed csöndesen puskát kér nem akar téged elengedni csak úgy, ő is mehetne - mondja - mert neki is van dolga fönn a hegyekben. Újra és újra fáj nekem ez a bor ma este itt, barátom. Kezet fogunk. Aztán elmegy. A navarra-i baszk kislány pityereg mellettem, halkan, Abur! -magának mondja- Szép huszadik század! Már megint elmennek a fiúk a frontra...
Én itt azt gondolom s üzenem Neked: ott fenn a hegyen dolga mindanyunknak van akármit mondanak mások, barátom, akármit mondanak!
1998 december
(Üzenet Çuti-nak, Koszovába)
A döntő erőszak hajnala közeleg végre! Ki kell tartani, édes barátom! Még egy keveset .
2008. febr. 14.
The Szekler people under Romanian oppression
The Szekler people under Romanian oppression
A semmi naplójaSzabó Zsolt A SEMMI NAPLÓJA
tele olcsó hazugságokkal, ahol igaz tüzek sincsenek, hogy ne éghetnék el dalokban?
Alkony. Elviszem a lelketek tele üres ígéretekkel; aki ment, nem jön már, mert lehet, végzetünk beteljesületlen.
Éjfél. Ellopom a testetek tele unt szerelmeitekkel, s mire a zöld félhold eltemet, könnyetek csillog a veremben.
Hajnal. Megveszem az álmotok tele saját, tört álmaimmal, s majd csipkebokorként lángolok, ha valóra válnak a sírban.
Reggel. Elhiszem a mesétek (újra) ezernyi árulással, s mintha mi sem történne, élek tovább egy fényre szomjas árnyban. 2008. febr. 13.
Rózsa-Flores Eduardo: Thomas L halálára
Meghalt jaj
/egy amerikai zsidó halálára/ meg hát...meghalt hát A szőnyeg kiterítve már a pokol bejáratánál és éhesen az üst is vár az idők végezeteiig sül majd benne sül az üstön lassú tűzön sül (utolsó perceiben magyarul szeretett volna bocsánatunkért könyörögni de nem hagyta el hang a torkát és így elment, hörögve, és végleg bűnösen) 2008. febr. 11.
Rózsa-Flores Eduardo:A Becsület NapjaRózsa-Flores Eduardo:A Becsület Napja. A hősökről megemlékezni hazafias kötelesség! Szurdokpüspökiben, a Mátra nyugati lankái között, számos német és magyar katona életét áldozta az 1944-es védelmi harcokban. Az 1945-ös Budapesti kitörés emlékére, önkéntesek rendbe hozták a falu egyik temetőjében található Hősi emlékművet. 2008. Február 11-én, délután 17-órakor, a zagyvaszentjakabi (szurdokpüspöki) temetőben és az alatta emelkedő Szent Jakab templomban megemlékezés volt, amelyen igazán szép számban képviselték magukat a helyi, illetve jobbágyi, tari és pásztói lakosok is. A helyi egyházközségi asszonyok áhítatos éneke és a Magyar Himnusz elhangzása után közös ima következett, majd Rózsa-Flores Eduardo felolvasta beszédét. Ezután Rózsa Márton Zoltán, Wass Albert: Temetőben, című versét olvasta fel. Az ünnepség alatt, a Nógrád-megyei Magyar Gárdisták álltak díszsorfalat. A temetői ünnepség végén a jelenlévők elhelyezték a megemlékezés koszorúit, valamint számos résztvevő mécsest is gyújtott. Bejelentés is elhangzott, miszerint tavasszal, helyi önkéntesek rendbe hozzák a faluban található másik katonai emlékművet és sírhelyet, mely emléket állít a harcokban elesett orosz katonáknak, és amelyben helyi civilek is el vannak hantolva. „Ha elvárjuk, hogy a Don-kanyarnál és máshol eltemetett testvéreink sírját rendbe tartsák és megadják a kellő tiszteletet az elesetteknek, mi sem tehetünk másképp. Példát kell mutatnunk. A halott katona már nem ellenség” A Becsület Napi megemlékezés a Szent Jakab templomban folytatódott, a II. Világháborúban elesett magyar katonák és helyi lakosok márvány emléktáblája előtt Halász Gergő, gárdista felolvasta Ady Endre: Imádság háború után c. versét. Az ünnepséget a Székely Himnusz közös éneklése zárta. A BECSÜLET NAPJA (Elhangzott 2008-02-11-én, a Zagyvaszentjakabi (Szurdokpüspöki) temetőben, az elesett német katonák emlékművénél) A XX. század végén kevés olyan nyilvános megemlékezés, rendezvény akad, amin teljes egyetértéssel és határozottsággal vehet részt az, aki jobboldali beállítottságú embernek vallja magát, és azt komolyan is gondolja. Ám van egy esemény, amelynek emlékezetben tartása - bár történelmi szempontból is kiemelkedő jelentősséggel bír - jóval túlterjed a történelmi szerepén. Mindez a Magyar Apostoli Királyság ellenséges hatalom általi teljes, és a mai napig terjedő hatású elfoglalása előtt történt. Éppen ezért példát mutatva kiemelkedik a mai általánosan elterjedt hazugságok és idiótaságok ingoványos köréből. Ez az esemény az, amikor a kommunista hatalom ellen Budapestet már több hónapja védő sereg maradványai megmutatták, mi a becsülettel és tartással járható és járandó út: soha meg nem alkudva a harc folytatása azzal az ellenséggel szemben, amellyel megalkudni soha nem lehet. Erről a hősi tettről emlékeznek meg a Becsület napján. A XX. század közepén az ezeréves Magyar Apostoli Királyság gyakorlati fennállása végveszélybe került. A kommunista Szovjetunió vörös hordái 1944. szeptemberére elérték az ország határát. Útjukat Románia augusztus 23-ai árulása könnyítette meg jelentősen. A magyar és a német csapatok vért, áldozatot nem kímélve harcban álltak a sokszoros túlerőben lévő, még saját parancsnokaik által is vágóhídi barmokként kezelt vörös csapatokkal. Állati hordáik október végére végigrabolva és pusztítva az országot, elérték a fővárost. A német-magyar csapatok a kezdeti bizonytalanságok után védelemre rendezkedtek be azzal, hogy vagy itt állítják meg az ellenséget, vagy sehol, de az önfeláldozó harccal leköthetik az Európát délkelet felől támadó ellenséges erők legnagyobb részét, megakadályozva a szovjetek vészterhes nagyságú térnyerését a kontinensen. A magyarországi harctér kiesése esetén - amiben központi szerepe volt Budapestnek - az angol-amerikai közös erők - mint kisebbik rossz - Európának túl kicsiny hányadát tudták volna hatalmuk alá hajtani. Az így létrejövő rendkívül erős szovjet túlsúly miatt a Szovjetunió kétségkívül egészen más - méghozzá jóval agresszívabb - politikát folytatott volna a II. Világháború után, nem pusztán Ausztria, hanem egész Európa tekintetében. Nem elképzelhetetlen, hogy ezzel a háttérrel hatalmát az Atlanti-óceánig terjesztette volna, a maradék Nyugat-Európában véghezvitt belső bomlasztás vagy külső erőszak által. Az ostrom Sztálin közvetlen parancsára 1944. október 29-én kezdődött meg. Ekkor a támadás még csak a pesti oldalon folyt, a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front csapatai azonban a túlerejük ellenére nem tudtak komolyabb eredményt elérni. Kellő erő hiányában nem lehetett megakadályozni a Vörös hadsereg átkelését a Dunán és Budapest körülzárását. Ezt a feladatot a Tolbuhin által vezetett 3. Ukrán front hajtotta végre, amely a teljesen védtelen Dél-Dunántúlon szinte akadály nélkül haladt előre. 1944. karácsonyára azonban ez is bekövetkezett, a német-magyar csapatoknak immár körkörös védelemre kellett berendezkedniük. Ám a védőknek sikerült megakadályozni, hogy a kommunista erők november 7-ére elfoglalják a fővárost, ahogy azt azok tervezték, sőt, sem november harmadik, sem december első, sem negyedik hetén sem sikerült bevenni, bár az egyre türelmetlenebb Sztálinnak a küldött ígéretekben ezen időpontokat jelölték meg. A védők - akiket német részről Karl-Pfeffer Wildenbruch Obergruppenführer, magyar részről Hindy Iván vezérezredes vezetett - hősies helytállása folytán az ostrom rendkívül hosszan elhúzódott, értékes heteket, ezzel együtt Európában értékes területeket mentve meg a szovjet csapatok elől. Azonban az erős támadások alatt a védősereg száma jelentősen lecsökkent. Pest megmaradt területeit január 18-án fel kellett adni, amikor a vörös hordák már majdnem teljesen elfoglalták a sokszáz éves hagyománnyal rendelkező városrészt. A védelem már csak Budára összpontosult. A város felmentésére indított három német hadművelet is kudarcot vallott. A védők már szinte csak a Várhegyet tartották ellenőrzésük alatt. Február 10-ére az élelem teljesen elfogyott, lőszer már alig volt. A német-magyar csapatok választhattak: vagy megadják magukat, esetleg harc nélkül lemészárolják őket, vagy kitörnek. A fegyverletétel teljesen érthető lett volna. A három hónapja szinte egyfolytában harcban álló, éhező katonák a teljes kimerültség határán álltak. Ha kitörnek, egy nap alatt kell megtenniük azt a távolságot, amit a szovjet csapatoknak 50 nap alatt sikerült. Mindezt tüzérségi előkészítés és fedezet nélkül, az emeleteken és háztetőkön lévő ellenséges lövészekkel, beásott és mozgó harckocsikkal szemben, csupán egy-két saját harckocsival támogatva úgy, hogy a kézifegyvereikhez is csak pár darab lőszer maradt. Ha megadják magukat, talán egyszer valahogy hazakerülnek, de valószínűleg életben maradnak, hiszen a megszállók "csak" az SS katonákat és a sebesülteket mészárolták le azonnal. De ők nem ezt az utat választották. Ha megadják magukat, annak a hatalomnak a lába elé teszik le a fegyvert, amelynél bestiálisabb még soha, sehol nem fordult elő a történelemben. Hindy Iván szavaival: "A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot, és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette." Egy ilyen hatalom elé még akkor sem voltak hajlandók letenni a fegyvert, ha a kitörés rendkívüli kockázatokkal járt. 1945. február 11-én este 8 órakor megindult a kitörés. A 43900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek, az összlétszám negyedrésze sebesült. Három lépcsőben tervezték végrehajtani a hadműveletet. Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a 8. Florian Geyer SS-hadosztály maradék egységei indultak rohamra. Őket követte a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélosgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül a járóképes sebesültek következtek volna. A főparancsnok és a vezérkar 500 SS katona kíséretében próbálkozott meg a kitöréssel az Ördögárkon keresztül. A vörös csapatok azonban számítottak a kitörésre és az is elképzelhető, hogy a hadműveletet részleteiben elárulták. Három védelmi lépcsőt alakítottak ki. Az első a Széll Kálmán térnél (ma Moszkva tér) volt - erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei. A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontot nyújtottak a fentről tüzelő oroszoknak. Ugyanez történt az Olasz fasorban is (ma Szilágyi Erzsébet fasor), ahol az áttörés szintén rendkívüli véráldozatot követelt, és a fasor végén, a Szent János kórháznál beásott T-34-esek és nehézfegyverek várták a német-magyar csapatokat. Viszonylag könnyen ment az áttörés délnyugat felé, igaz, arra nem is terveztek kitörési útvonalat, Wolff alezredes akkor vezette arra csapatait, amikor már látszottak az Olasz fasor veszélyei. Egyes csapatok a fogaskerekű vonalán igyekeztek nyugat felé, kevés sikerrel - arra található a legtöbb tömegsír. Az Ördögárokban haladó vezérkarnak a jelentős szovjet erőösszpontosítás miatt nem sikerült a kijutás, kénytelenek voltak más kijáratot keresni, Wildenbruch egy budai villában, Hindy a várban esett fogságba. A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16 000 embernek sikerült Buda határát elérnie. A csata közben elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkos lett: Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Zehender, a 22. SS-lovashadosztály parancsnoka, Rumohr, a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Vannay László őrnagy, aki egy önkéntes rohamzászlóaljnak volt a parancsnoka, és a legendás Prónay Pál is. A Buda határát elérő német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat. Egy részük nyugat felé haladt, más részük Esztergom irányában próbálta elérni a saját csapatokat. Nehézfegyverzet és páncélosok hiányában azonban nem tudták keresztülverekedni magukat a jól megerősített szovjet csapatokon. Bár az erdők viszonylagos biztonságot nyújtottak a szovjet csapatok és páncélosok elől - csatarepülők ott is támadták őket -, de az erdőkből kiérve semmilyen fedezék nem állt rendelkezésükre. A Budapestet ostromló ellenséges csapatok megfordultak és az áttörőkre vadásztak. A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el. Közülük legtöbben a Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. A sebesültek és pár ezer ember el sem indult - ez utóbbiak nem vállalták a kitörést, de szép számmal voltak köztük olyanok is, akikhez a kitörési parancs el sem ért. Velük együtt a szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során. A többiek valószínűleg mind meghaltak, bár a tömegsírokban csak töredéküket találták meg. Ezek a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak. 1945. február 11-ére emlékezni kötelessége mindenkinek, aki szembehelyezkedve a modern, szinte mindent és mindenkit elborító baloldali szemlélettel, jobboldali embernek, az igazság és a jog szerint ma is fennálló Magyar Apostoli Királyság hívének vallja magát - emlékezve arra, hogy a minden értéket elpusztító sötétséggel szemben semmilyen megalkuvás nem lehetséges. (K.G-R-F.E) Wass Albert: TEMETŐBEN Éj van. Sötét fenyő-lombok között Egy bágyadt mécses fénye átszitál. Száraz koszorú halkan felzörög: Hozzá-ért a szél, vagy a halál. Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen, Bagolykiáltások huhogva kelnek, Sápadtan fénylik a hold az égen, Küklopsz szeme a temetőre mered. Halott testvérem, itt a hant alatt, Ki alszol már ki tudja mennyi éve, Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad, Ott száll babér a mártírok fejére? Ó mondd, küzdelem-e az élet? S a célt, a célt láttad-e már? Vagy minden porrá, semmivé lett, S végsemmisülés a halál? Mondd, mért ködös az élet útja? Mért csábít, ami messzeség? Vagy az élet homályba futna, S csak ámítás ott fent, az ég? Ó mondd, ott lent mindennek vége? A halál ősi vér-adó? Vagy csak fáradtság pihenése, S csak annyi, mint az este szó? Csend van. A sír nem válaszol. Süket. S a holt alussza csendes álmait. A bús fenyő sötéten megremeg, Egyik bagoly másiknak válaszol. Lomha árnyak suhannak nesztelen. Egy orgona szól messze, valahol… Talán esküvő… talán rekviem… Ady Endre: IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. Nézd: tüzes daganat a szívem S nincs, mi nyugtot adjon. Csókolj egy csókot a szívemre, Hogy egy kicsit lohadjon. Lecsukódtak bús, nagy szemeim Számára a világnak, Nincs már nekik látnivalójuk, Csak Téged, Téged látnak. Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben S most nézd Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem. Nem harcolok és nem csókolok, Elszáradt már az ajkam S száraz karó a két karom már, Uram, nézz végig rajtam. Uram, láss meg Te is engemet, Mindennek vége, vége. Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. 2008. febr. 6.
American war pilot song
Amerikai pilóta dala
Szeretnék meghalni
Sört akarok inni
Kit érdekel, ha elhagy az asszony De addig
Sétálok az alánk gyűrt városokban
Paskolom a seggét minden szép lánynak
Különösen
Dombokká állnak, egyik a másikon a
hullák,
Dupla pont jár a nőkért és a
csecsemőkért
Imádom, és teljesítem majd
Majd kapok
bátorságért érdemrendet
Lobog a csillagos-sávos
Zuhanni, bombázni, megölni
Szeretnék meghalni 2008-02-06
2008. febr. 5.
Rózsa Flores Eduardo
« 2008. január2008. március » |