$Category.Name /> bejegyzései

Nem vagyok sem James Bond, sem Superman!”

Entrevista para periódicos bolivianos

Rózsa
Sangre, dolor y lágrimas

El Deber (Santa Cruz) - Los tiempos (Cochabamba)
Por Ricardo Herrera F.

Su vida ha sido llevada al cine y el próximo año se
filmará otra película basada en su libro testimonial
Guerra Sucia. | Eduardo Rózsa Flores nació en Santa
Cruz de la Sierra hace 45 años. Es escritor y periodista,
y lo consideran un héroe en Croacia, país por el que
luchó en la guerra de Los Balcanes junto a un grupo de
soldados extranjeros. Hombre polifacético y polémico, es
admirado por unos y criticado por otros

Soldado y héroe en Croacia, corresponsal en Albania, poeta en Hungría, activista en una misión humanitaria en Irak. Agente secreto, actor, productor de documentales y articulista en medios de comunicación. Cuesta creer que todas estas actividades hayan sido realizadas por un solo hombre. Por eso su vida ya ha sido llevada al cine en el filme Chico, de la directora Ibólya Fekete, y en enero de 2006 se iniciará la filmación de uno de sus libros testimoniales sobre la guerra de Los Balcanes. El protagonista de estas historias es el cruceño Eduardo Rózsa Flores (45). Un hombre que ha provocado admiración, críticas y polémica. Lo cierto es que, ya sea a favor o en contra, nadie puede sentirse indiferente ante sus acciones, que parecen más cercanas a un personaje de ficción que a uno de la realidad. Sin embargo, muchas de sus aventuras no han tenido los finales felices de la ficción y en cambio, como el mismo dice, han estado teñidas de sangre, dolor y lágrimas. Es que en la ‘gran película’ de la vida, las pérdidas humanas no son parte del adorno de la trama, sino que cuentan, porque cada persona es irreemplazable. Dos meses atrás, uno de los canales de televisión por cable local incluyó en su programación Chico. Ésa fue la excusa para buscar a Rózsa. Luego de un par de semanas y de direcciones erradas logramos encontrarlo. Convertido al islamismo, es actualmente el redactor en jefe de la revista Comunidad Islámica Húngara, actividad que comparte con otros oficios periodísticos y actividades de ayuda humanitaria. Amable y siempre cordial, accedió a respondernos un extenso cuestionario sobre su vida que se sintetiza en las siguientes líneas.

Eduardo Rózsa nació en Santa Cruz de la Sierra en el año 1960. Su padre, Jorge Rózsa, era húngaro, descendiente de judíos y fue uno de los principales impulsores de las artes plásticas y la dramaturgia en el departamento. Su madre, Nelly Flores Arias, una cruceña que, junto con el cariño maternal, le inculcó su apego a la religión.

Su educación en primera instancia se alimentó con lo que recibió en casa de sus padres y familiares. "Mi madre y su familia, católicos; mi padre, marxista y ateo recalcitrante. Ya se pueden imaginar los 'carnavales' familiares". Sin embargo, hubo una persona a la que considera muy importante en su niñez: su tío Jorge Flores Arias. Un político con una personalidad que impresionó al pequeño Eduardo. Vivía en Cochabamba, pero cuando no tenía algún cargo en La Paz o no estaba exiliado, visitaba Santa Cruz. "Recuerdo que era la época del Gobierno de Barrientos Ortuño cuando su partido estaba en la ilegalidad. Mi tío Jorge aprovechaba los encuentros de fútbol en el estadio para encontrarse con sus camaradas, burlando así a los señores de la policía política. Ya pueden imaginarse cómo odiaba yo esos encuentros: primero, porque no entendía nada de lo que pasaba en la cancha y de igual manera no comprendía una palabra de lo que hablaban los mayores". Eran tiempos en los que sucesos como la masacre de San Juan, en junio del 67, la guerrilla del Che, las actividades de su padre en la lucha por la autonomía universitaria (en aquellos años él era profesor y, luego, director de la Escuela de Bellas Artes) fueron marcándolo. Con el golpe de Estado de Hugo Bánzer Suárez su familia se vio obligada a exiliarse en Chile. Su llegada coincidió con el último año del Gobierno de Salvador Allende y el posterior golpe de Estado de Pinochet. Ingresó en una escuela de jesuitas donde confirmó la atracción hacia la Iglesia, como institución y como doctrina, que empezó a sentir en sus épocas de monaguillo en el colegio La Salle de Santa Cruz. Relata el propio Rózsa que para entonces ya realizaba ‘pintadas’ a favor de Unidad Popular en los muros de la capital chilena. La dictadura, sin embargo, los obligó a permanecer dos meses en un campo de refugiados en las afueras de Santiago. Cuando pudieron partir, su destino fue Hungría. “Fue como si a uno lo sacasen de las tibias aguas del Piraí para sentarlo en un congelador a 20 grados bajo cero. El así llamado ‘socialismo real’ de János Kadar era la versión más aburrida de todas las de la órbita soviética de ese entonces. Mediocridad, inexistencia de una sana y necesaria sensación de futuro, silencio de cementerio. Una dictadura con olores de cadáver”.

Una vez que terminó el bachillerato decidió ingresar en una escuela militar. Su objetivo: terminar sus estudios para volver a América Latina con experiencia militar. “No lo niego; si en ese entonces algo brillaba ante mis ojos, era la figura del Che, la guerrilla truncada y la necesidad de continuar lo que ellos no habían podido llevar al éxito”, rememora.

Después de algunos años en una de las escuelas militares húngaras, lo enviaron por un breve periodo a la Academia F. E. Dzerzhinski en la Unión Soviética. La escuela llevaba el nombre del fundador de la Cheka, antecesora de la KGB. “Allí sufrí mi segunda desilusión del ‘socialismo real’. Los rusos y los camaradas de la órbita soviética se dedicaban al trapicheo y al contrabando de todo tipo de cosas antes que a prepararse. Se suponía que a esa escuela asistía la futura elite que defendería el socialismo. Me di cuenta de que todo era puro teatro, palabras vacías, que para nadie significaban nada”, argumenta Rózsa, que luego, a su regreso a Hungría, ingresó en los servicios de inteligencia. De ese modo fue como llegó a conocer al famoso terrorista Ilich Ramírez Sánchez, alias Carlos o El Chacal.

Escueto en los detalles ‘novelescos’ de ese encuentro, cuenta que Carlos durante esos años alternaba su residencia en varios países socialistas: Alemania Oriental, Hungría y Rumania. Desde ahí dirigió atentados en la zona occidental de Europa. “Mis contactos con él no fueron numerosos, pero se desarrollaron en un ámbito de camaradería y casi de amistad. Vale acotar que nunca estuve de acuerdo, ni lo estoy ahora, con acciones armadas que impliquen objetivos civiles indefensos. En ese tiempo se lo dije a Carlos pero, claro, él tenía sus respuestas preparadas: ‘Es un buen método para presionar’ o ‘es buena propaganda’, insistía”.

Decepcionado por lo que le había tocado experimentar de esos campos y con la sensación de estar en un callejón sin salida, decidió darle un vuelco radical a su vida e ingresó en la Facultad de Filosofía y Letras de la Universidad de Budapest. Allí concluyó estudios de literatura comparada, lingüística y politología. Mientras realizaba sus estudios, empezó a trabajar para la agencia cubana de noticias Prensa Latina y en un empresa editorial donde aprendió los secretos del oficio. “No elegí el periodismo. Fueron las circunstancias y el veamos qué es lo que pasa, lo que me llevaron a elegir esa profesión”, explica hoy Rózsa. En esa época también conoció a Ricardo Estarriol, corresponsal del diario español La Vanguardia, de Barcelona. El periodista lo invitó a colaborar con su diario, pero rechazó la propuesta, ya que aún se consideraba marxista y escribir para ese diario implicaba hacerlo para un ‘diario conservador y de derecha’; además, Estarriol era enemigo del comunismo y un férreo defensor del catolicismo.
 
Sin embargo, a finales de los 80, el español le ofreció nuevamente el cargo y éste aceptó. Fue nombrado segundo corresponsal en Hungría. Posteriormente fue destinado a Albania, donde se estaban gestando los cambios que llevaron al derrumbamiento de aquel estado estalinista. De forma paralela empezó a trabajar para la redacción en lengua castellana de la BBC de Londres. Esos trabajos lo llevarían en 1991 a Croacia, que para aquella época aún formaba parte de Yugoslavia. Rózsa también encontró en la polémica y muchas veces cuestionada agrupación religiosa Opus Dei la paz interior que buscaba. “No puedo mencionar ni una sola experiencia negativa en relación con la obra. Todo lo contrario. Más fue lo que recibí que lo que yo pude brindar a los sacerdotes y laicos de la agrupación, que me ayudaron y me dieron afecto en los tres años de estudio con ellos”, asevera.

No obstante, su experiencia en Croacia fue el detonante que le cambiaría nuevamente la vida y le haría girar su rumbo. Dedicado enteramente a su trabajo periodístico, cubrió día tras día, durante tres meses, el conflicto en el lugar de los hechos cuando todavía estaba en sus inicios. “Fue el tiempo necesario para convencerme de la falsedad, hipocresía y maldad de las ‘democracias’ occidentales. Para agosto de 1991, los serbios ya habían cometido sus primeras masacres (casi todo el ejército yugoslavo, en ese entonces el tercero en Europa en cuanto a potencia de fuego, estaba en sus manos). Habían destruido e incendiado los primeros pueblos (entre junio y julio se inició la guerra en Eslovenia y al poco tiempo en Croacia) y nadie movía un dedo por detener la barbarie desatada. Ver civiles, ancianos, niños y mujeres huyendo sólo con lo que llevaban puesto, iglesias ardiendo por los cuatro costados y montones de cadáveres en las calles... fue algo que me golpeó profundamente”, recuerda el periodista, que después del asesinato de un colega de la televisión croata, Zarko Kaic, a manos del ejército serbio, se preguntó si viendo lo que estaba pasando tenía valor alguno seguir describiendo los hechos sin tomar partido. No tardó en responderse a esa interrogante y decidió presentarse ante el comandante de la guarnición croata que defendía Osijek, en el extremo oriental de Croacia y casi en la frontera con Serbia. Pidió que le dieran arma y uniforme y al principio el militar trató de disuadirlo explicándole que él era más útil como periodista, pero al final no logró convencerlo. Mucho tiempo después se enteraría de que fue el primer ciudadano extranjero en alistarse en la Guardia Nacional Croata. “Lo que me llevó a combatir al lado de los croatas fue la rabia y la impotencia. Un pequeño país, casi indefenso, atacado por un vecino poderoso, fuerte y armado hasta los dientes... Vaya, el que deja pasar una oportunidad así, inclusive de morir, si así Dios lo dispone, por una causa indiscutiblemente justa sin tomar partido, o es un imbécil o un cobarde”, sostiene Rózsa, que cree que los croatas no atacaron a nadie y que lo único que hicieron fue el uso del derecho a la defensa. Un derecho que, considera, no se puede negar a ningún pueblo que intenta organizarse y busca alcanzar la independencia. Su decisión no sólo fue muy criticada por algunos colegas periodistas, sino también por su padre, que cuestionó duramente su posición en el conflicto. “Yugoslavia era un país artificial, con fronteras artificiales, con seis pequeñas naciones encerradas en él. Los croatas y los demás tenían y tienen derecho a la independencia. Esto no es cuestión de derecha o de izquierda... Como el derecho de los bolivianos a combatir y a lograr la Independencia el 6 de agosto de 1825. Y mi derecho a combatir al lado de los croatas también estaba claro. Llenaría varios libros sólo enumerando a los ‘extranjeros’ que combatieron en nombradas guerras de similares características como la Guerra de Independencia Americana y la Guerra Civil española”, justifica Rózsa.

El ejemplo del boliviano atrajo a otros voluntarios de diferentes países y se formó la Primera Brigada Internacional Croata, que llegó a reunir a más de 380 soldados de más de 20 países con el fin de apoyar la causa croata. La fama de la brigada traspasó fronteras y nuevas polémicas con periodistas que lanzaron acusaciones contra el líder de la Brigada. Rózsa dedica fragmentos de su libro Guerra Sucia a desmentir esas acusaciones y plantea su posición, además de describir esos años de muerte y lucha en la región. "Muchos de esos voluntarios murieron, demasiados creo yo, pero la mayor parte pudo ver nacer, con satisfacción, la nueva y democrática Croacia. Para hoy, un país próspero y que se desarrolla dinámicamente. Media Europa va a la Costa Adriática a disfrutar de sus vacaciones.
 
Estoy orgulloso de haber sido comandante de esa brigada, orgulloso de haber ayudado al pueblo croata, con un granito de arena, a conquistar la libertad", reflexiona a más de 10 años de dichos sucesos. Una vez admitida a escala internacional la independencia de Croacia, el nuevo presidente Franjo Tudjman le otorgó la ciudadanía croata y una alto rango militar. "Croacia es mi tercera patria. Vuelvo asiduamente, pero siempre por motivos personales: casamientos, bautismos, etc. Soy padrino de unos 20 niños y he sido testigo en numerosos matrimonios. Volver a Croacia es volver a casa. Es un bellísimo país y su gente es de lo mejor que tiene este viejo continente", asegura. Terminada la que consideraba su misión retornó a Hungría, donde retomó el periodismo. Escribió siete libros, actuó en tres largometrajes y participó en la producción de documentales. Es articulista y redactor de una renombrada revista político-literaria húngara de nombre KAPU, y hace tres años fundó, junto a otras personas, la revista de la Comunidad Islámica Húngara, religión que actualmente profesa.

Su incursión en la actuación cuenta que también fue producto de las circunstancias, ya que la directora de Chico, al no encontrar un artista profesional que hable con fluidez varios idiomas, le propuso que se interprete a sí mismo. "Me pusieron entre la espada y la pared, y tuve que aceptar", cuenta.

Rózsa ha trabajado también llevando ayuda humanitaria a países como Indonesia, Sudán y en varias oportunidades Irak, país del cual indica que rechaza la intervención estadounidense. Consultado si volvería a tomar las armas como lo hizo en Croacia, Rózsa afirma que sí lo haría... "Sólo que ya no creo en las causas absolutamente limpias. No las hay. No me considero un héroe, prefiero definirme como un idealista. Elijo soñar con un mundo mejor a sentarme detrás de la ventanilla de un banco a manipular dinero. Mi gran suerte fue haber estado en el lugar adecuado en el momento preciso y haber tomado la decisión correcta cuando se me dio esa oportunidad. Creo que esto se da una sola vez en la vida. Mejor así. A mí me basta con haber ganado en una guerra de independencia. No soy Don Quijote y, aunque sigo reconociendo su valor y su ejemplo humano, no me atrae la suerte de Ernesto Che Guevara", concluye, días previos a decidir si aceptará la invitación del Gobierno sudanés para trabajar como coordinador en la limpieza de minas que han quedado de los conflictos bélicos de ese país.

“Contigo en la distancia”

“Santa Cruz es el inicio de todo. El punto de partida. La esencia. Los primeros olores, fragancias…que estando yo en cualquier parte del mundo, ya sea en Jakarta o en algún rincón de Croacia o Hungría, de repente atacan…basta cerrar los ojos para que me invadan las sensaciones, los recuerdos de mi niñez. Hace poco estuve en Indonesia, llevaba una donación para las víctimas del tsunami. Paseando por las calles de Jakarta, tome caldo de caña, y recogí una flor, un 'gallito'. No había visto ‘gallitos’ desde que salí de mi ciudad natal. A eso me refiero. Santa Cruz es algo omnipresente en mi vida. Una constante. En el fondo soy cruceño, y si eso, esté donde esté, no lo destaco a cada minuto, es porque uno no puede andar explicando detalles que a lo mejor son demasiado íntimos y por lo tanto irrelevantes para un desconocedor de nuestro mundo.

Siempre seré boliviano. Nací en Santa Cruz y éste es un dato que no puedo ni quiero negar. El que uno viva aquí o allá, no quiere decir nada. Lo que importa son las raíces y mis raíces están en esa parte del mundo que se llama Bolivia. Soy camba y lo seré siempre, aunque esto no tenga traducción a otros idiomas. Cuando puedo festejo con mis amigos -que no son bolivianos- los 6 de Agosto, y los 24 de Septiembre me encierro a escuchar un ya rayado disco de Gladys Moreno, herencia (el disco) de mi madre. Son mis ritos privados, los más íntimos.

Estoy al tanto de lo que sucede en el país. Lo único que me atrevo a decir desde la distancia es que creo que ya es hora de que Bolivia viva mejor. Nuestra nación se lo merece. Me duele en lo más profundo ver constantemente a mi patria natal como un barquito a la deriva, en la cubierta del cual todo el mundo se pelea con todo el mundo y no se dan cuenta de que la nave hace rato que está encallada y hace agua por todos los costados. Repito: ya es hora.

Mis padres murieron en Bolivia. Retornaron en 1994. Papá murió en 1997; mi madre falleció el año pasado. Mi hermana menor, creo, actualmente vive en Bolivia. No tengo relación con mi familia. Es culpa mía, obviamente. No puedo esperar de nadie que entienda y acepte todo lo que he hecho a lo largo de mi vida. Espero, a pesar de todo, que en el fondo, aunque no lo reconozcan, sientan una pizca de orgullo cuando se trata de mí. De lo que he hecho, no de cómo soy.”

Películas y algunos de sus libros.

La película Chico cuenta entre sus galardones internacionales con los de mejor dirección y el premio ecuménico en el Festival Karlovy Vary, de la República Checa.
Obtuvo también el galardón a la mejor película en los Festivales de Budapest y Hungría. Según Rózsa, el filme recrea un 90% de los hechos reales. Recorre desde su niñez hasta su experiencia en la guerra de Los Balcanes.
El libro Guerra Sucia ha sido publicado en húngaro y en croata, y saldrá en inglés el año que viene, paralelamente a la película del mismo nombre, que será producida por una empresa fílmica independiente de Nueva York.
Su poemario Lealtad, en el que dedica versos a la guerra, ha sido traducido al húngaro, español y croata.
Tiene además otras tres obras y prepara un cuarto libro en este género. Entre sus otras producciones literarias se encuentra un libro de memorias y otro en el que mezcla cuentos, una novela corta, poesía y recetas de cocina.

ATYÁM, ÖLTEM

Atyam, öltem 

- Beszélgetés a hitről Rózsa - Flores Eduardo forradalmárral

Földváry Györgyi
 
Nagyon szívesen, mondta Pannonhalmán egy fiatalember, akinek az arca sebhelyesen nézett bele a világba. Az itt látott film életének azon szakaszairól szólt, amikor nehéz helyzetekben döntenie kellett. Ilyen döntéssel jutott el Horvátországba is, ahol horvát emberek szabadságáért harcolt. Majdnem meg is hatl. Budapesti lakása előtt nagy vasrács, a rácson belül kutya. Olyan öregféle lehet, már csak úgy van. Látszik, hogy szeretik. A lakásba belül olyan, mint egy színház. Egy díszlet. A falakon zsúfolva az emlékek, ahogy Baudelaire mondta: "emlékem több, akár száz éve gyűjteném". Nos Eduardo emléke is több lehet, akárha az idők kezdete óta gyűjtené. A belső szobában hatalmas horvát zászló, a falakon fényképek, szétlőtt templomfotó. Szép. Ahogy kupolátlanul, meztelen csúcsokkal áll az égbe belemeredve a templom négy fala, kilőve az ablakai. Éppen távozóban két fiatal, a lakásban pedig egy fiatal fiú maradt velünk. A beszélgetés idején kint volt valamelyik külső helyiségben. Leülök egy régi tonet székre. A hangulat tökéletes. Mintha csak messzi országokat látogatnánk sorra, úgy vesszük elő a múlt emlékeit. Legelőször persze azt kérdezem, mit jelent számára a hit?
- Az én esetemben a hit - életem egy konkrét időszakához kötődik - megnyugvást jelent. A magyar nyelvben a megnyugvás kifejezés kicsit passzív jelentésű. Számomra ez a megnyugvás egyben erőt, energiát is ad, adott. Amit eddig tettem, amiről úgy gondoltam, hogy jó, ha megteszem, mert kötelező megtennem, azt félelem nélkül, teljes biztonsággal tegyem tovább.
- Édesanyja hol született?
- Édesanyám Barcelona mellett született 1929-ben. Az egyik legrégebbi katalán család sarjaként, ahogy az Ibériai félszigeten szokás, mélységesen katolikus környezetben. Középkelet-Európában, Magyarországon, furcsán hangzik a szó, hogy hit. Ott hozzátartozik az élet mindennapjaihoz. Társadalmi szinten hat át mindent. Számomra az elmúlt 13 év rácsodálkozás és visszatérési kísérletek. A spanyolok sem különbek, mért lennének azok, mint mi, magyarok. Ahogy Szabó Dezső írta: "Más országokban sem születnek sasoknak az emberek".
A polgárháborúban a családunk kettészakadt. Az egyik oldal az ottani szóhasználattal élve - ami nem feltétlenül azt jelenti, mint itt Magyarországon - a nemzeti oldalra állt, tehát a Franco tábornok meleltti táborba, a másik oldal köztársaságpárti lett. Tulajdonképpen "monarchista" kontra "republikánusként" jelentkezett a szembenállás. A republikánus nem feltétlenül kommunistát jelent, bár nyilvánvaló, kommunista szellemiségű volt. A spanyol kommunista párt célja viszont a köztársaságért folytatott harc átfejlesztése bolsevik forradalommá. Mikor a köztársasági oldal elvesztette a polgárháborút, a családnak az a fele, amelyik köztársasági érzelmű volt, egyszerűen emigrálni kényszerült - kb. másfélmillió ember emigrált abban az időszakban Spanyolországból, kilencven százalékuk Latin-Amerikában kötött ki -, a nagyszüleim, édesanyám meg két idősebb testvére előbb Argentínába mentek és onnan Bolívia szubtrópusi részében, Santa Cruzba. Édesapám pesti születésű. A nagyapám zsidó származású. A nagyanyám - Obermayer - vezetéknévvel katolikus vallású. Édesapám haláláig ateistának vallotta magát.
- Az is egyfajta vallás...
- Valóban. Nem feltétlenül gonosz ember, aki ateista, csak - szerintem - valamivel szegényebb.
- Ön vallásos?
- Abszolút. Vulgárisan fogalmazva, bejáratott gyóntatóm van. Édesapámat a terézvárosi templomban keresztelték meg, itt, nem messze, ahol lakom. Ahová most gyónni járok.
- Hol élt az édesapja?
- Édesapám Magyarországon végezte el a Képzőművészeti Főiskolát 1945-ben, a háború végén. 1946-ban kapott egy ösztöndíjat Franciaországba. 1947-ben hazajött, akkor meghosszabbították az ösztöndíját, megint kiment. Ez alatt az idő alatt itthon Magyarországon előtérbe került a kommunista párt, kifundálták a Rajk-pert. Általam nem igazán tisztelt ember volt akkor a magyar nagykövet Párizsban, Károlyi Mihály. Szerintem - bár eléggé ambivalens - az egyetlen pozitív cselekedete, politikai pályafutása során az volt, hogy ekkor lemondott. Közölte, nem jön haza. Ennek a skandalumnak a hatására, nagyon sokan a kint lévő ösztöndíjasok közül - sok kommunista is volt köztük - úgy döntötek, hogy nem jönnek haza, mert a sztálinizmus nem tartozott a vágyaik közé. A kultúra elitjében élőknél kikerülhetetlen volt, hogy ne tudjanak az itthoni szörnyűségekről. Édesapám is kint maradt. 1956-ban egy néprajzi kutatócsoporttal kiment Dél-Amerikába, konkrétan Bolíviába, az Andokba az indián népművészetet tanulmányozni. Ez francia finanszírozású csoport volt, apám az egyetlen köztük, aki nem volt francia, amikor elfogyott a pénze az expedíciónak, a franciák otthoni segítséggel meg tudták szerezni a pénzt a repülőjegyre vissza Franciaországba, apám ott ragadt, mert nem volt pénze. Tanítani kezdett, 1958-ban megimserte édesanyámat, barátoknál, egy "bulin" megtetszettek egymásnak, 1959-ben összeházasodtak. A kalandok akkor kezdődtek, mikor kiderült, édesapám mélységesen baloldali, nem otthonülő típus, bohém, ám elkötelezett ember. Pláne a dél-amerikai viszonyok között ezek a tulajdonságok felerősödtek.
1960-ban születtem Santa Cruzban. A gyermekkorom mozgalmas volt, a ciszterekhez jártam iskolába. Kommunista apám azt akarta, hogy egyházi iskolába járjak. A mélyésegsen katolikus édesanyám pedig nem. Szerinte a gyerek ne menjen egyházi iskolába, igenis járjon az államiba, ismerje meg a valóságot. Az egyházi iskola, ha nem a szegénynegyedben létrehozott kisegítő iskoláról volt szó, elit iskolának számított, édesanyám - aki történelmet és földrajzot tanított - pedagógusként szociálisan végtelenül elkötelezett. Ami nem azt jelentette, hogy baloldali.
Édesapám a Bolíviai Nemzeti Színház alapítója, vele kezdődött a színházi élet Bolíviában, ahol egy színdarab bemutatója politikai cselekedetnek számított. Az első bemutatott darabot édesapám írta. Be is tiltották. Letartóztatták, a diákok sztrájkoltak, hogy engedjék ki a börtönből. A gyerekkorom erről szól, hogy hol van apám, hol nincs apám. Sokszor előfordult, hogy hónapokig "kitelepítették" az otthonából. De csak őt, a családját nem. Amikor bujkálni kényszerült, akkor mindig papok mentették az életét. - Van olyan templom, ahol az ő freskói díszítik a falakat - Bolíviában az első képzőművészeti főiskola is az ő nevéhez fűződik. 1971-ben már a bolíviai egyetem rektora volt, amikor kitört a puccs, neki Chilébe kellett menekülnie, mi pár hónappal később mentünk utána. Ott a jezsuitákhoz jártam. - De ők a legszigorúbbak...<>br< - Csak a hülyeséget nem bírtam elviselni az életemben, azért nem végeztem el a katonai főiskolát annak idején. Önmagában a szigorúság, ha van értelme, ha megértetik a gyerekkel, hogy miért van - és lehet kedvesen is érvényesíteni -, akkor nincs semmi baj. Amellett, hogy minden reggel ministráltam az iskola kápolnájában, kora este mentünk az idősebb fiúkkal az Allende melletti firkákat a falra írni. A kettő között semmiféle ellentmondást nem éreztem. A Népi Egység egy több pártból álló koalíció volt, ahol voltak szocdemek, kommunisták, szocialisták, de volt három keresztény párt is. Az, hogy baloldali és keresztény az nem ellentmondás. Latin-Amerikában pedig végképp nem. Szoktam mondani, hogy differenciálni kell. Innen nézve a Szovjetunió és az egész gonosz birodalom megszüntetése pozitív, Latin-Amerikából nézve: az Amerikai Egyesült Államok testesíti meg a gonosz birodalmát. Ugyanazt a szerepet töltik be, amit a szovjetek játszottak itt annak idején. Az igazi az lenni, ha minden kis náció maga dönthetné el, hogy hova akar tartozni, és ne kelljen valamelyik nagyhoz dörgölődznie. Ez óhatatlanul azzal jár, hogy fel kell adnia az önállóságából. Többek között ez a különbség azok között, akik államban gondolkodnak, és azok között, akik nemzetben.
- Milyen volt a kapcsolata a családjával? - Apámmal a törés előtt, ami köztünk a horvátországi szerepemmel kapcsolatban kialakult, sokat nevettünk azon a véletlenen, hogy ugyanabban a kerületben vettem magamnak lakást, ahol ő született.
1994-ben - amikor én még Horvátországban voltma, csak éppen nem harcoltam, átmeneti időszak volt, kaptam egy üzenetet Zágrábban, hogy jöjjek haza Pestre. Hazajöttem. Együtt lakott a család az Ajtósi Dürer soron. Dilemma elé állítottak, hogy döntsek, megyek vissza velük Dél-Amerikába, vagy ha maradok, hagynak egy bizonyos összeget a számomra, vegyek lakást, mert nekik elegük van. Nem értettem. Nem vettem túl komolyan a dolgot, vissza kellett mennem. Májusban a szocialista párt került hatalomra. A választások után kaptam egy faxot, hogy most már jöjjek azonnal haza. Hazajöttem és mondtam: apu, mostmár visszajöttek a tieid, mért akarsz elmenni? Addigra én már teljesen eltávolodtam - legalábbis politikai értelemben - a tőle kapott "mintától", majdnem szakítottunk is emiatt. De erkölcsileg mind a mai napig példaképemnek tekintem. Apám erre azt válaszolta: Annak idején a sztálinistákhoz nem volt közöm, most meg ezekhez a merkantilista baloldaliakhoz nincsen közöm. 71 évesen összecsomagolt, édesanyámmal visszament Dél-Amerikába, 97-ben ott halt meg.
- Mikor volt életében először szerelmes? - Tizennégy éves koromban, Svédországban. Chiléből kerültem Svédországba, és onnan Magyarországra. Szerelmes pedig egy brazil lányba voltam. Szintén ugyanolyan menekült volt, mint én. Idősebb volt nálam, ő tizenhat éves volt már akkor. Ilyenkor a lányok lenézik a "kisfiúkat", vagyis akkor engem, úgyhogy az első fájdalmas szerelem volt. Nem volt még egy puszi sem kettőnk között. Én, mint "kispisis" rohamoztam őt, de hiába, csak nevetséges lettem. Neki tetszett, de nem vett komolyan. A mai napig tudom, hogy Barbarának hívták, mindenre emlékszem, ami akkor történt. Addig tartott, amíg együtt voltunk Svédországban, egy szállodában, majdnem egy évig. Amíg ide nem jöttünk. Haza. Amiről meg kellett tanulnom, hogy mit is jelent nekem. - Most egyedül él?
- Igen. Van egy menyasszonyom, még nem élünk együtt. Idővel kialakul. - Mért ment Horvátországba?
- Öjságíró voltam, tudósítóként.
 
- És mért harcolt?
- Valószínűleg gyerekkoromtól benne van a nevelésemben, azért mentem el katonai főiskolára. Annak idején - 15 évesen kerültem haza Magyarországra -, vissza akartam menni Dél-Amerikába, befejezni a forradalmakat, amiket édesapámék elrontottak. De rájtötem, a katonaság nem nekem való. Abbahagytam, elmentem egyetemre. Nem éreztem magamat jól, szó szerint végigbuliztam a 80-as éveket, zenéltem, verseket írtam, sok fiatalnak én voltam a motorja. Az elején majdnem elmentem Nicaraguába, azt mondtam, nekem ehhez, ami itt van, az intézményes szocializmushoz semmi közöm. Ögy éreztem, valahol mindenképpen segítenem kell az embereknek. Ez a nyolcvanas évek végére mintha elaludt volna. Utáltam, ami volt, de magamra zártam az ajtót és minden kívül maradt. Ögy éreztem - nem ellenzékiként és nem is a másik oldalról - hogy a hazugságaiknak semmi köze a kommunista erkölcshöz. Most utólag a viselkedésem gyerekesnek is tűnhet, de aki másként mondja, mint ahogy én most, az hazudik.
Még buliból, 1988-ban elvállaltam a KISZ-titkárságot az ELTÉ-n. Itt akkor még nem ismert, latin-amerikai módszerekkel sikerült megválasztatnom magamat. Akkor a Gyurcsány meg a Szilvássy György voltak az Egyetemi és Főiskolai Tanács vezetői. Nekik én szélsőbaloldali-guevarista, trockista, sztálinista voltam, tehát én nem lehetek KISZ-titkár az ELTÉ-n. Nem baj, mondtam, majd eldöntik a társaim, hogy lehetek-e vagy sem. "Kampányoltam" is, mi akkor itt még szokatlan volt. Ez nem ellenzékiség volt, hanem inkább "elvtárspukkasztás". Én a folyamatos jobbulásban legfeljebb az influenza esetén hiszek. Szerintem ez nem hit, meg hovatartozás kérdése.
1989 nyarán elfogadtam a La Vanguardia felkérését, hogy menjek ki Erdélybe, ott csináljak egy interjút Sütő Andrással, ez volt a falurombolásos időszak. Ezáltal Erdély bekerült a spanyol médiába, ahol eddig nem is ismerték. A beszélgetés apropója Szervét Mihály - aki katalán származású volt - figurája adta a Csillag a máglyán című darabból.
(Már 1985-ben meglepett, hogy engem, akinek kommunista érzelmei vannak, egy katolikus, konzervatív lap, amelynek nagy tradíciója van Spanyolországban - Ricardo Estarriol - által felkér, hogy írjak nekik. Meg is kérdeztem, honnan veszi a bátorságot Don Ricardo, hogy ezt megtegye? Nevetett, barátok maradtunk. Aztán akárhányszor jött Magyarországra, mindig megkeresett, hátha. Nem volt erőszakos, nagyon szelíden végezte a feladatát, amíg elvállaltam.)
Nem volt traumamentes. Sütő András bácsinak és nekem sem. Azért mentem Erdélybe interjút készíteni, hogy megkérdezzem, mit gondol a cirkuszról, ami akkor, ott zajlott.
Semmiféle érzelmi viszonyulásom nem volt az egész kérdéshez. Megérkeztem Marosvásárhelyre, megcsináltam az interjút, és elkezdtem félni. Akkor feltettem magamnak a buta, de jogos kérdést: ez egy szocialista ország, mért kell itt nekem félnem? Hazajöttem, megírtam a cikket. Ezzel az interjúval elkezdtem dolgozni ennek a "klerikus jobboldali" lapnak, általuk végigcsináltam az "úgynevezett" rendszerváltozásokat Kelet-Európában. A prágai cirkusz semmi volt, aztán Berlinben ami volt, az sem volt komoly, le volt játszva az egész ügy, de jött Albánia. 1990 nyarán érkeztem oda először, akkor még nagyon be volt zárva az ország. Felvettem a kapcsolatot az olasz nagykövetséggel, ahol megkérdezték, nem akarok-e Skodrába menni, az Észak-Albánia. Katolikus város, és a környék is az. Albánia volt az az ország, ahol a kommunista diktatúra hivatalossá tette az ateizmust. Működő, szervezett ateizmus volt. A többi országban is elvittek papokat, megölték őket, de Albániában be is tiltották a vallást. Ott ismertem meg Dom Simon Jubanit, egy albán papot, akit 25 évre munkatáborba, bányákba, kényszermunkára vittek. Éppen pár héttel előtte jött ki a börtönből, ahol fogadalmat tett, ha kiengedik, azonnal misét celebrál. šltünk, és nem volt templom. A templomokból sportcsarnokot, boltokat kreáltak. Az egyik albán fiú mondja, hogy ott van a temetőkápolna. Öjra föl kell szentelni, mondta Don Simon. Másnap újra fölszentelte a kápolnát, a városban elterjedt a hír, hogy mise lesz a temetőben. Ötvenezer ember vett részt ezen a misén. Ennek az ötvenezernek a nyolcvan százaléka nem katolikus volt, hanem muszlim. Nézték, a katolikus mikor térdel, mit tesz, és próbálták utánozni. Esett az eső, sár volt a temetőben. Ezen a misén én ministráltam. Dom Simon mondta, hogy ministráns nélkül nem lehet misét tartani, akkor jelentkeztem: én tudok ministrálni. Borzasztóan büszke voltam, és melegség töltött el, hogy én vagyok akkor ott.
Az újság úgy gondolta, hogy menjek pihenni, ahová akarok. Arra gondoltam, ha megszűnik itt Magyarországon az identitásom, mert málladozik minden, akkor hol van a másik? Valahová tartoznom kell. Tudtam, hogy a nagyapám a háborúbna halt meg, de nem mondták nekem otthon, hogy hogyan. 1984-ben tudtam meg, hogy zsidó volt. A Dunába lőtték. Elmentem könyvtárakba, amit erről lehetett, megpróbáltam elolvasni, embereket kerestem, akikkel tudtam beszélgetni ezekről a kérdésekről. Még a rabbiképzőbe is eljártam, ahol péntekenként a nagy tudású Schreiber Sándor főrabbi tartott előadást. Tudni akartam, ide tartozom-e?
Izraelt választottam.
Akkor Ricardoval már nagyon sokat beszélgettem, aki az Opus Dei-hez tartozott. Az alapítóját tavaly (2002) avatták szentté, Monsignore Escrivá de Balaguer. A baloldaliaknak ez fasiszta, szélsőjobboldali, ultrakonzervatív, ha elhangzik a neve, már az inkvizíciót idézik. Spanyolországban alakult, ez a szentatya által elismert katolikus organizáció.
Ricardó az alapító könyvéből, Út a címe, odaadott nekem 50 példányt ivritül, hogy vigyem el a jeruzsálemi patriarchiához, mert jelezték, hogy elfogyott nekik. Megérkeztem, és nem mentem be Jeruzsálembe, nem tudom, miért, csak az utolsó öt napon. A hátizsákomban voltak a könyvek. Visszautazásom előtt két nappal mentem el a Falhoz, belső kényszer hatására imádkozni kellett. Nem éreztem sem meleget, sem hideget, hihetetlenül jó kedvem volt, jól éreztem magam. Rajtam volt a kipa, és föltettem magamban a kérdést, hogy mit keresek én itt? A Fal előtt spanyolul a Miatyánkat imádkoztam. Utána anélkül, hogy választ kerestem volna arra, hogy akkor mi történt velem, tudtam, hogy valamilyen oknál fogva - amit nem mertem akkor megfogalmazni -, a dolgok a helyükre kerültek. Amikor elmondtam a Miatyánkot, elhangzott egy "köszönöm" részemről. Megilletődtem.
- Ezt mit jelentett?
- Amikor most beszéltünk róla, ugyanazt érzem. Kitágul az ember tüdeje, és inkluzíve fizikai jóérzés. Ha az ember nem fegyelmezi magát, akkor hajlamos sírva fakadni.
Pár órával később elmentem a patiarchához, átadtam a könyveket, elmondtam, hogy mi történt. Meghívott vacsorázni. A vacsorán érdeklődött, hogy milyen volt az életem eddig, aztán este kilenckor egy kispap kíséretében végigmentünk a Via Dolorosán Dom Michel belémkarolt. Aztán visszakísértme a prelátusra. Ý elküldött, hogy keressek magamnak papot, és gyónjak meg. Ami meg is történt. Jeruzsálemből fölhívtam Ricardót, hiszen spanyolul akartam gyónni, mert abban a nyelvben éreztem magamat biztonságban, bár magyarul akkor is jól tudtam, de azért nem ugyanaz. Mondtam Ricardónak, azonnal kell nekem egy pap. Ijedten kérdezte, mi van, mi történt? Mondtam, semmi, csak gyónni akarok. Jó, gyere, majd a reptéren megoldjuk. Megérkeztem Bécsbe, bementünk a Karlskirchébe, ami szintén az Opus kezelésben van. Jött egy katalán pap, négy óránál tovább voltunk ott. Beszélgettünk. Ez volt a gyónás. A sok felhalmozódott szemetet belülről ki kellett dobni. Olyan volt, mintha betettek volna mosógépbe. Azóta minden a helyén van. Aztán kijártam hozzá Bécsbe. Két éve nem találkoztunk, mert visszahelyezték Spanyolországba.
- Hogyan került Horvátországba? - 1991 február elején éhségsztrájkba kezdtek a tiranai egyetem diákjai - az akkori nevén Enver Hodzsa Egyetem. Azért sztrájkoltak, hogy változtassák meg az egyetem nevét. Én bent voltam a sztrájk vezetőjével interjút készítnei, amikor az albán katonaság körbevette az egyetemet. Megint nem értettem, de most röhögni kezdtem. Szemben a katonák a sapkájukon vörös csillagot viseltek, és nem értettem, hogy én megint a másik oldalon vagyok. Megrohamozták az egyetemet, lőttek a diákokra, de a diktatúra már nagyon ingadozott, utána le is döntötték Enver Hodzsa szobrát, ott álltam üvöltöztem és sírtam ugyanúgy, mint az albánok az örömtől. Másnap már egyetlen vörös csillagot sem lehetett látni.
1991 májusára a La Vanguardia hivatalos belső munkatársa, tudósítója voltam, már másfél éve dolgoztam a BBC World Service spanyol nyelvű rádióadásainak Magyarországon, Romániában, Csehszlovákiában. Albániában. Amikor a jugoszláv válság kitört, engem Horvátországba küldtek, Ricardót pedig Szlovéniába. Május és augusztus között szinte semmit sem csináltam, a helyzet pedig egyre romlott, egyre több halottat, egyre több szörnyűséget láttam, ami engem is érintett, érhető, egy idő elteltével nem bírtam tovább. Begorombultam. Mint külföldi újságíró én voltam az egyetlen szemtanúja az első tömegmészárlásnak. Kelet-Szlavóniban történt, a szerbek lemészárolták a horvátokat. A templomok romokban hevertek. Ami számomra már nem volt furcsa. Amikor öreg nénit lát az ember, kezn rózsafüzérrel, és nincs mögötte csak rom és halottak, a rózsafüzér hatása megsokszorozódik. Mindennap ezt láttam, egyre többször, és mindez csak nőtt nem csökkent, fölmerült bennem: vagy én és a többiek vagyunk rossz újságírók, mert semmilyen hatást nem érünk el az írásainkkal, vagy a rosszabb: nincs értelme. Abban a pillanatban, mikor ráéreztem, lehet, hogy nincs értelme teleírni oldalakat, elvesztettem az objektivitást és a távolságtartást, ami egy újságíró kötelmei közé tartozik, hiszen nem azért megy egy adott helyre, hogy harcoljon, hanem hogy tudósítson. Ehhez még hozzájött, hogy elfogtak, három napig bezárva tartottak, senki sem, még én sem tudtam, hol vagyok, míg ki nem szabadultam. Ögy éreztem, három lehetőség között választhatok: maradok, és teszem tovább, ami miatt ideküldtek, aminek sok értelme nincs, és a végén alkoholista leszek, mint mindenki más, aki külföldi tudósítóként már elég régen kint tartózkodott. A másik lehetőségem az volt, hogy csapot-papot otthagyva eljövök onnan. A harmadik az utolsó pillanatban fogalmazódott meg bennem, mert már kezdtem irigyelni a fegyvert a katonák kezéből, a horvát gárdistáktól. Sok esetben úgy éreztem, én dühödtebb vagyok, mint ők. Amikor Eszék egyik külvárosában megölték az operatőrt, aki velem volt - ő volt a 17. áldozat az újságírók közül -, másnapra osszetrombitáltam egy küldöttséget, külföldi és helyi újságrókból, elmentünk a Jugoszláv Néphadsereghez (már megint a vörös csillag), ahol elmondtam, hogy nem volt hadüzeent, mondják ki végre: háború van? Mért lőnek az újságírókra? Mért lőtték le előző nap a Zarko Kaicot?
A válasz az volt, hogy az operatőr "szerencsétlen baleset" áldozata lett. Az őrt álló katona egy tankból lőtt ki, összetévesztette a kamerát a páncéltörő fegyverrel. Ha hadműveleti területen tartózkodunk, horvát egységekhez közel vegyük tudomásul, hadi helyzetben nem lehet elvárni egy katonától, hogy különbséget tudjon tenni az ellenség és az újságíró között. Azokat az újságírókat, akik horvát egyenruhát viselnek, a horvátokkal mozognak együtt, azokat teljesen ellenségnek tekintik. Ezt az utolsó mondatot saját magamnak szóló hadüzenetnek vettem, innentől számomra már személyes jelentőségű volt ez a háború. Mondtam egy szaftosat a vörös csillagos ezredesnek. Otthagytam. Kértem egyenruhát és fegyvert a horvátoktól és a felvételemet a Horvát Nemzeti Gárdába, később parancsnoka lettem a Horvát Nemzetközi Brigádnak. Megint helyére kerültek a dolgok számomra, mint mindig, amikor nem értettem, ami körülöttem történik.
- Örültek Önnek?
- Természetesen. Én voltam az első külföldi önkéntes. Utánam elég sokan jöttek még. De harcoltak más csapatokban is idegenek, vagyis inkább rokonok, a szerbek mellé beálltak az oroszok, ukránok "pravoszláv egységet" próbáltak összehozni. De nem vallási háború volt ez, több olyan bajtársam, katonatársam volt, aki szerb, és pravoszláv vallású volt. Eszéki születésű, számára ez a harc a szülőházának a megvédése volt. - Ön szerint miről szólt ez a háború?
Miért volt ez a háború?
- Nagyon egyszerű. Jugoszlávia természetellenes tákolmány. Természetes volt a szétesése. A horvát csak Magyarországon nemzetiség, valójában nemzet. A bosnyák már bonyolultabb, hiszen muszlim nemzetiség volt - hála ennek a háborúnak, most már ők is nemzet lett. Most találták meg, ezekben a harcokban a nemzeti identitásukat, hiszen eddig jugoszláv muszlimok voltak, akik Boszniában élnek. A háborút kiváltó ok, hogy a szerbek érezték, Jugoszlávia kezd felbomlani, megpróbálták az utolsó pillanatban rátenni a kezüket a lehető legnagyobb területre. Az 1991-ben elindított háború erről szólt. Területszerző, rablóháború volt.
- Amikor szembetalálkozott a ténnyel, hogy Ön körül emberek halnak meg, fohászkodott-e Istenhez?
- Kétfelé választanám az akkori életem helyzeteit. Egy szakaszában még újságíró voltam, a másikban pedig fegyverrel harcoltam. Öjságíróként többször adódott, ha olyan helyre értem, ahol valamilyen haláleset történt, például gránát robbant egy házban, vagy lelőttek három férfit, akik "csak" útban voltak, már ott állt három öregasszony és imádkoztak. Ilyenkor csatlakoztam hozzájuk. Halkan magamban persze, hiszen közben fényképezőgép volt az egyik kezemben, toll a másikban, nem igazán olyan volt a szituáció, hogy harcogva ordítva imádkozzak. Később, amikor katonaként harcoltam, más volt. Ögy éreztem, a feladatom az - miután volt egységem is, akikért én feleltem -, minél kevesebb embernek legyen minél kevesebb baja. Kegyetlenül intenzív időszak volt. A kálvinista templom romjain kívül pap se volt a közelben. Egy idő után fölvettük a kapcsolatot ferences atyákkal Eszéken. Járogattunk hozzájuk. Itt menekült apácák is voltak Aljmasból, ahol a Dráva meg a Duna találkozik. Nem voltak erőszakosak, az utcáról betértünk, kaptunk egy meleg kakaót és kalácsot. Semmit nem akartunk, csak egy perc nyugalmat, és ők sem próbáltak erőszakosan "téríteni" minket. Lelki támaszt mi egymásnak nyújtottunk. Viszont karácsonykor, december huszonharmadikán - akkor már felelős voltam több száz emberért - megkérdeztem, ki akar misére menni? Tudtuk, hogy Eszéken, három helyen lesz szent este, karácsonyi mise. Mindenki föltette a kezét. Ez jó is volt meg nehéz helyzet is, hiszen ha a frontvonalról mindenki elmegy misére, ki marad ott? Egyszerű volt a válasz, a misét kell kihozni a frontra. A faluban találtunk egy házat, amelyhez tartozott egy nagy asztalos műhely. Kipakoltunk belőle mindent, szereztünk padlószőnyeget, kék vászon háttér volt, a fiúk összeállítottak egy jó nagy keresztet, egy asztal volt az oltár, mellette a karácsonyfa és padok. Azokat a dobozokat használtuk, amikben a tank elleni aknákat szállítottuk. Egy doboz az egyik oldalon, egy a másikon, rajta egy deszka, letakartuk pokróccal. Több száz ember vett részt, előbújtak a pincékből az emberek a mise hallatára. Jött két atya és három apáca, aki osztogatta a kalácsokat meg édességeket. Én voltam az első, aki odamentem az egyik paphoz, hogy gyónni szeretnék. Természetesen azzal kezdtem - mert szerintem abban az időben mást nem is csináltam, azon kívül, hogy talán a kelleténél gyakrabban az orromba vagy a fülembe -, hogy Atyám, öltem.
- Mit mondott erre a horvát pap? Feloldozta?
- Ezt nem mondom meg. Feloldozott. Nem haragból öltem, hanem mert másokat akartam megvédeni. Azt mondta, ebben a helyzetben, amikor mi vagyunk a gyengébbek, ahol civilek halnak meg, védtelenek vagyunk, a védelem elmulasztása nagyobb bűn.
Aztán jött a másik, a harmadik, negyedik, ötödik és végtelenül sokan. Hatalmas sor állt. Mindenki gyónni akart és áldozni.
- Hisz a túlvilági életben?
- Igen. Valószínűleg pár évszázadig én a purgatóriumba kerülök, de utána jó helyre. Látszanak a sebhelyek az arcomon, majdnem mind egy bizonyos alkalommal történt. 1992. május 2-án mentünk autóval - hogy Zágrábba menjek és onnan Ljubljanába, onnan pedig repülővel Rómába -, becsapódott egy gránát az útra, kaptam néhány repeszt az arcomba, a fejembe, és két kocsink egymásnak ment, az egyikben ültem én. Hat napig kómába kerültem. A hetedik nap, vasárnap délelőtt tízkor tértem magamhoz, ezen a vasárnap délelőtt tíz órakor, amikor magamhoz tértem, avatták boldoggá MOnsignore Escrivá de Balaguert. Nem hiszem, hogy ez csoda lett volna. Az orvosok azt mondták, kemény fejem van, hiszen akár százszor is meghalhattam volna az ott töltöt idő alatt. Mikor konstatáltam, hogy látok, megkérdeztem, hol vagyok, mennyi az idő, mondták, és akkor bekattant, hogy nekem most kellene Vatikánban lennem, a Szent Péter Bazilika előtt. Végig úgy éreztem, hogy ami velem történt, azok kopogások voltak. Az embernek két lehetősége van, kinyitja, vagy nem nyitja ki az ajtót. Éreztem, most elég volt. Valójában Dávid kontra Góliát háború volt ez, nem értettem, hogy mitől voltam jobb, szebb, kedvesebb az Örnak, mért kellett nekem életben maradnom. Soha nem fogok választ kapni erre a kérdésemre, a választ magamnak kell megtalálnom. Én pedig azt találtam ki, valószínűleg azrét kellett megmaradnom, hogy legyen aki emlékezik a többiekre, írnom kell, és biztos van még dolgom. Azóta is töröm a fejem, hogy mi lehet a dolgom, mert van még időm a földön.
1991-ben történt Szentlászlón, egy Árpád korabeli kis faluban, Kelet-Szlavóniában, hogy köröttem fütyültek a gránátok, én meg puskával a hátamon megyek egyik helyről a másikra. Jön két öreg bácsi, köszönnek horvátul, én meg visszaköszöntem magyarul. Tudtam, hogy ott majdnem mindneki magyar. Nagy rácsodálkozással kérdezték, maga magyar? Mondtam, igen, magyar vagyok. Aztán mikor elbúcsúztunk, csodálkoztam azon, amit mondtam. Nagyon egyszerű a hit, a haza kérdése. Megörültem, és innentől kezdve teljesen egyértelmű számomra, hogy a Kárpát-medencéhez úgy kötődök, ha engem innen nem űznek el, soha nem fogok elmenni.

Megköszöntem a beszélgetést, már bejött a szobába a fiatalember, aki közben türelmesen várt egy külső helyiségben, és jelezte: menniük kellene. Barátságosan kikísért az ajtón, ahol az öreg kutya. Tito álldogált, lomposan és fáradtan. Bezárta mögöttem a vasajtót, ami egy külső kis teret képezett a színpadi kellékek elé. Lementem a ház elé, felnéztem, és megláttam az ablakból függeszkedő magyar zászlót. Tudtam, hogy ebből a színes szobából jöttem el, rengeteg színes emlékkel. Azokkal az emlékekkel, amelyeket Eduardó szeretne valünk is megőriztetni. És amelyeket valószínűleg sokáig fogok őrizni.