|
|
Rózsa-Flores Eduardo blogja
$Category.Name /> bejegyzései 
2008. febr. 20.
Flash mob a Guantanamoban jogtalanul fogva tartott foglyokért
Memento Abu Ghraib-ért
(Budapest, 2008-02-19, 19 h, Kolibri pince)
    
eduflores :: 2008. febr. 20. 9:56 ::
még nincsenek kommentek
Kategóriák: riport
:: Címkék: 2008, Abu, Allah, beke, borton, eduardo, ellenallas, elnyomas, empire, foglyok, fotos, freedom, Ghraib, Guantanamo, heroes, independence, irodalom, islam, iszlam, költészet, Libertad, magyar, magyarorszag, magyarsag, megszallas, muslim, muszlim, peace, rozsa flores, Rózsa Flores Eduardo, spanyol, sufi, szabadsag, szabó, szépirodalom, szufi, terror, vers, versek, war, zsolt
Gergő - 2008. február 19.
A napokban kaptam egy meghívót Rózsa Flores
Eduardotól új verseskötetének
bemutatójára, amit Szabó Zsolt költő
nyitott meg. A verseket Mayer Zsolt színművész
olvasta fel, közben
pedig igazi iláhi dalokkal dícsérte Allahot a HILAL együttes.
Sajnos későn tudatosult bennem, hogy ma van a nagy nap, amikor
először találkozom személyesen Eduardoval, akit a moziba járó közönség
a Chico című filmből
ismerhet, de mint az esten is kiderült, több verseskötet
és könyv is
megjelent már a tollából. Este hatkor már nem találtam senkit magam
körül, aki ráért volna egy kis csendességre a Rózsa utcai Kolibri
Pincében,
úgyhogy kénytelen voltam egyedül menni. Nem bántam meg.
Kezdetben a HILAL játszotta Allahot dicsőítő török-arab zenéjét,
amihez ugyan egyáltalán nem értek, de Ahmed éneke és az együttes
szerénysége
felébresztett valamilyen tiszteletet bennem. Ha nem is
ismerem Allahot, akkor is
éreztem azt, amire a keresztények azt
mondják, hogy felemeljük a szívünk.
Néhány dal után kapcsolódott be a
műsorba Mayer Zsolt, aki a dalok között
halk hangszeres kísérettel
olvasott fel egyet-egyet a 47-ből.
A helyen hangulatos félhomály uralkodott, így
sajnos nem tudtam jó képeket
készíteni. De szerencsére sokan voltunk.
Amikor a program véget ért, a kötetből
már nem maradt az asztalon.
Rózsa Flores egyébként narancssárga “börtönruhában”
jelent meg,
pólójának hátán Guantanamo felirattal. Az utolsó percekben egy igen
komoly hangvételű vers is elhangzott. Amikor ezt megemlítettem neki
(mármint,
hogy a szerelmes témájú szufi versekhez képest mennyire komor és fájdalmas
darabbal búcsúzott), azt mondta: “Erről beszélni kell.”
Köszönöm a meghívást, Edu! Szép este volt.
http://grundaktiv.hu/2008/02/19/rozsa-flores-eduardo-47-szufi-vers-felolvaso-est-konyvbemutato/
eduflores :: 2008. febr. 20. 0:44 ::
még nincsenek kommentek
Kategóriák: riport
:: Címkék: 2008, Allah, becsület, eduardo, foglyok, fotos, Guantanamo, guerra, gyulolet, haboru, heroes, hungarian, hungary, irodalom, islam, iszlam, költészet, Libertad, love, magyar, magyarorszag, muslim, muszlim, peace, rozsa flores, Rózsa Flores Eduardo, szabadsag, szabó, szépirodalom, szufi, turkiye, vers, versek, zsolt
2008. febr. 11.
Rózsa-Flores Eduardo:
A Becsület Napja. A hősökről megemlékezni hazafias kötelesség!
Szurdokpüspökiben, a Mátra nyugati lankái között, számos német és magyar katona életét áldozta az 1944-es védelmi harcokban.
Az 1945-ös Budapesti kitörés emlékére, önkéntesek rendbe hozták a falu egyik temetőjében található Hősi emlékművet.
2008. Február 11-én, délután 17-órakor, a zagyvaszentjakabi (szurdokpüspöki) temetőben és az alatta emelkedő Szent Jakab templomban megemlékezés volt, amelyen igazán szép számban képviselték magukat a helyi, illetve jobbágyi, tari és pásztói lakosok is. A helyi egyházközségi asszonyok áhítatos éneke és a Magyar Himnusz elhangzása után közös ima következett, majd Rózsa-Flores Eduardo felolvasta beszédét. Ezután Rózsa Márton Zoltán, Wass Albert: Temetőben, című versét olvasta fel.
Az ünnepség alatt, a Nógrád-megyei Magyar Gárdisták álltak díszsorfalat.
A temetői ünnepség végén a jelenlévők elhelyezték a megemlékezés koszorúit, valamint számos résztvevő mécsest is gyújtott.
Bejelentés is elhangzott, miszerint tavasszal, helyi önkéntesek rendbe hozzák a faluban található másik katonai emlékművet és sírhelyet, mely emléket állít a harcokban elesett orosz katonáknak, és amelyben helyi civilek is el vannak hantolva. „Ha elvárjuk, hogy a Don-kanyarnál és máshol eltemetett testvéreink sírját rendbe tartsák és megadják a kellő tiszteletet az elesetteknek, mi sem tehetünk másképp. Példát kell mutatnunk. A halott katona már nem ellenség”
A Becsület Napi megemlékezés a Szent Jakab templomban folytatódott, a II. Világháborúban elesett magyar katonák és helyi lakosok márvány emléktáblája előtt Halász Gergő, gárdista felolvasta Ady Endre: Imádság háború után c. versét.
Az ünnepséget a Székely Himnusz közös éneklése zárta.
A BECSÜLET NAPJA
(Elhangzott 2008-02-11-én, a Zagyvaszentjakabi (Szurdokpüspöki) temetőben, az elesett német katonák emlékművénél)
A XX. század végén kevés olyan nyilvános megemlékezés, rendezvény akad, amin teljes egyetértéssel és határozottsággal vehet részt az, aki jobboldali beállítottságú embernek vallja magát, és azt komolyan is gondolja. Ám van egy esemény, amelynek emlékezetben tartása - bár történelmi szempontból is kiemelkedő jelentősséggel bír - jóval túlterjed a történelmi szerepén. Mindez a Magyar Apostoli Királyság ellenséges hatalom általi teljes, és a mai napig terjedő hatású elfoglalása előtt történt. Éppen ezért példát mutatva kiemelkedik a mai általánosan elterjedt hazugságok és idiótaságok ingoványos köréből. Ez az esemény az, amikor a kommunista hatalom ellen Budapestet már több hónapja védő sereg maradványai megmutatták, mi a becsülettel és tartással járható és járandó út: soha meg nem alkudva a harc folytatása azzal az ellenséggel szemben, amellyel megalkudni soha nem lehet. Erről a hősi tettről emlékeznek meg a Becsület napján.
A XX. század közepén az ezeréves Magyar Apostoli Királyság gyakorlati fennállása végveszélybe került. A kommunista Szovjetunió vörös hordái 1944. szeptemberére elérték az ország határát. Útjukat Románia augusztus 23-ai árulása könnyítette meg jelentősen.
A magyar és a német csapatok vért, áldozatot nem kímélve harcban álltak a sokszoros túlerőben lévő, még saját parancsnokaik által is vágóhídi barmokként kezelt vörös csapatokkal. Állati hordáik október végére végigrabolva és pusztítva az országot, elérték a fővárost. A német-magyar csapatok a kezdeti bizonytalanságok után védelemre rendezkedtek be azzal, hogy vagy itt állítják meg az ellenséget, vagy sehol, de az önfeláldozó harccal leköthetik az Európát délkelet felől támadó ellenséges erők legnagyobb részét, megakadályozva a szovjetek vészterhes nagyságú térnyerését a kontinensen. A magyarországi harctér kiesése esetén - amiben központi szerepe volt Budapestnek - az angol-amerikai közös erők - mint kisebbik rossz - Európának túl kicsiny hányadát tudták volna hatalmuk alá hajtani. Az így létrejövő rendkívül erős szovjet túlsúly miatt a Szovjetunió kétségkívül egészen más - méghozzá jóval agresszívabb - politikát folytatott volna a II. Világháború után, nem pusztán Ausztria, hanem egész Európa tekintetében. Nem elképzelhetetlen, hogy ezzel a háttérrel hatalmát az Atlanti-óceánig terjesztette volna, a maradék Nyugat-Európában véghezvitt belső bomlasztás vagy külső erőszak által.
Az ostrom Sztálin közvetlen parancsára 1944. október 29-én kezdődött meg. Ekkor a támadás még csak a pesti oldalon folyt, a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front csapatai azonban a túlerejük ellenére nem tudtak komolyabb eredményt elérni. Kellő erő hiányában nem lehetett megakadályozni a Vörös hadsereg átkelését a Dunán és Budapest körülzárását. Ezt a feladatot a Tolbuhin által vezetett 3. Ukrán front hajtotta végre, amely a teljesen védtelen Dél-Dunántúlon szinte akadály nélkül haladt előre. 1944. karácsonyára azonban ez is bekövetkezett, a német-magyar csapatoknak immár körkörös védelemre kellett berendezkedniük. Ám a védőknek sikerült megakadályozni, hogy a kommunista erők november 7-ére elfoglalják a fővárost, ahogy azt azok tervezték, sőt, sem november harmadik, sem december első, sem negyedik hetén sem sikerült bevenni, bár az egyre türelmetlenebb Sztálinnak a küldött ígéretekben ezen időpontokat jelölték meg.
A védők - akiket német részről Karl-Pfeffer Wildenbruch Obergruppenführer, magyar részről Hindy Iván vezérezredes vezetett - hősies helytállása folytán az ostrom rendkívül hosszan elhúzódott, értékes heteket, ezzel együtt Európában értékes területeket mentve meg a szovjet csapatok elől. Azonban az erős támadások alatt a védősereg száma jelentősen lecsökkent. Pest megmaradt területeit január 18-án fel kellett adni, amikor a vörös hordák már majdnem teljesen elfoglalták a sokszáz éves hagyománnyal rendelkező városrészt. A védelem már csak Budára összpontosult. A város felmentésére indított három német hadművelet is kudarcot vallott. A védők már szinte csak a Várhegyet tartották ellenőrzésük alatt. Február 10-ére az élelem teljesen elfogyott, lőszer már alig volt.
A német-magyar csapatok választhattak: vagy megadják magukat, esetleg harc nélkül lemészárolják őket, vagy kitörnek. A fegyverletétel teljesen érthető lett volna. A három hónapja szinte egyfolytában harcban álló, éhező katonák a teljes kimerültség határán álltak. Ha kitörnek, egy nap alatt kell megtenniük azt a távolságot, amit a szovjet csapatoknak 50 nap alatt sikerült. Mindezt tüzérségi előkészítés és fedezet nélkül, az emeleteken és háztetőkön lévő ellenséges lövészekkel, beásott és mozgó harckocsikkal szemben, csupán egy-két saját harckocsival támogatva úgy, hogy a kézifegyvereikhez is csak pár darab lőszer maradt. Ha megadják magukat, talán egyszer valahogy hazakerülnek, de valószínűleg életben maradnak, hiszen a megszállók "csak" az SS katonákat és a sebesülteket mészárolták le azonnal. De ők nem ezt az utat választották. Ha megadják magukat, annak a hatalomnak a lába elé teszik le a fegyvert, amelynél bestiálisabb még soha, sehol nem fordult elő a történelemben. Hindy Iván szavaival: "A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot, és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette." Egy ilyen hatalom elé még akkor sem voltak hajlandók letenni a fegyvert, ha a kitörés rendkívüli kockázatokkal járt.
1945. február 11-én este 8 órakor megindult a kitörés. A 43900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek, az összlétszám negyedrésze sebesült. Három lépcsőben tervezték végrehajtani a hadműveletet. Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a 8. Florian Geyer SS-hadosztály maradék egységei indultak rohamra. Őket követte a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélosgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül a járóképes sebesültek következtek volna. A főparancsnok és a vezérkar 500 SS katona kíséretében próbálkozott meg a kitöréssel az Ördögárkon keresztül. A vörös csapatok azonban számítottak a kitörésre és az is elképzelhető, hogy a hadműveletet részleteiben elárulták. Három védelmi lépcsőt alakítottak ki. Az első a Széll Kálmán térnél (ma Moszkva tér) volt - erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei. A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontot nyújtottak a fentről tüzelő oroszoknak. Ugyanez történt az Olasz fasorban is (ma Szilágyi Erzsébet fasor), ahol az áttörés szintén rendkívüli véráldozatot követelt, és a fasor végén, a Szent János kórháznál beásott T-34-esek és nehézfegyverek várták a német-magyar csapatokat. Viszonylag könnyen ment az áttörés délnyugat felé, igaz, arra nem is terveztek kitörési útvonalat, Wolff alezredes akkor vezette arra csapatait, amikor már látszottak az Olasz fasor veszélyei. Egyes csapatok a fogaskerekű vonalán igyekeztek nyugat felé, kevés sikerrel - arra található a legtöbb tömegsír. Az Ördögárokban haladó vezérkarnak a jelentős szovjet erőösszpontosítás miatt nem sikerült a kijutás, kénytelenek voltak más kijáratot keresni, Wildenbruch egy budai villában, Hindy a várban esett fogságba. A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16 000 embernek sikerült Buda határát elérnie. A csata közben elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkos lett: Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Zehender, a 22. SS-lovashadosztály parancsnoka, Rumohr, a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Vannay László őrnagy, aki egy önkéntes rohamzászlóaljnak volt a parancsnoka, és a legendás Prónay Pál is.
A Buda határát elérő német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat. Egy részük nyugat felé haladt, más részük Esztergom irányában próbálta elérni a saját csapatokat. Nehézfegyverzet és páncélosok hiányában azonban nem tudták keresztülverekedni magukat a jól megerősített szovjet csapatokon. Bár az erdők viszonylagos biztonságot nyújtottak a szovjet csapatok és páncélosok elől - csatarepülők ott is támadták őket -, de az erdőkből kiérve semmilyen fedezék nem állt rendelkezésükre. A Budapestet ostromló ellenséges csapatok megfordultak és az áttörőkre vadásztak.
A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el. Közülük legtöbben a Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. A sebesültek és pár ezer ember el sem indult - ez utóbbiak nem vállalták a kitörést, de szép számmal voltak köztük olyanok is, akikhez a kitörési parancs el sem ért. Velük együtt a szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során. A többiek valószínűleg mind meghaltak, bár a tömegsírokban csak töredéküket találták meg. Ezek a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak.
1945. február 11-ére emlékezni kötelessége mindenkinek, aki szembehelyezkedve a modern, szinte mindent és mindenkit elborító baloldali szemlélettel, jobboldali embernek, az igazság és a jog szerint ma is fennálló Magyar Apostoli Királyság hívének vallja magát - emlékezve arra, hogy a minden értéket elpusztító sötétséggel szemben semmilyen megalkuvás nem lehetséges.
(K.G-R-F.E)
Wass Albert:
TEMETŐBEN
Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.
Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtan fénylik a hold az égen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.
Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?
Ó mondd, küzdelem-e az élet?
S a célt, a célt láttad-e már?
Vagy minden porrá, semmivé lett,
S végsemmisülés a halál?
Mondd, mért ködös az élet útja?
Mért csábít, ami messzeség?
Vagy az élet homályba futna,
S csak ámítás ott fent, az ég?
Ó mondd, ott lent mindennek vége?
A halál ősi vér-adó?
Vagy csak fáradtság pihenése,
S csak annyi, mint az este szó?
Csend van. A sír nem válaszol. Süket.
S a holt alussza csendes álmait.
A bús fenyő sötéten megremeg,
Egyik bagoly másiknak válaszol.
Lomha árnyak suhannak nesztelen.
Egy orgona szól messze, valahol…
Talán esküvő… talán rekviem…
Ady Endre:
IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN
Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.
Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.
Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.
Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.
Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
eduflores :: 2008. febr. 11. 22:40 ::
még nincsenek kommentek
Kategóriák: riport
:: Címkék: becsület, ellenallas, Gárda, guerra, gyulolet, haboru, hungarian, kitörés, kommunizmus, magyar, magyarorszag, magyarsag, megszallas, rozsa flores, Rózsa Flores Eduardo
2007. jún. 17.
Rózsa-Flores Eduardo:
Szudáni anziksz - Barangolásaim kezdete muszlim Afrikában II
Nem szokásom úti beszámolókat írni. Különösen nem olyanokat hogy
itt aztán ezt lehet venni, amott azt enni-inni, és mik a legfontosabb
ámde unos-untalan ismertetett szobrok, műemlékek. Illatokat, színeket,
sőt mi több, kézfogások erőséget és az érzést, azt az érzést–én
legalábbis- max. versben tudok leírni. Így tehát maradok a
kaptafámnál, kellően megtanultam kezelni, mikor a „Disznóságok
gyűjteményét” c. kötetemet raktam össze. Jöjjön tehát első Szudáni utam.
I.
A Mahdi felkelésről, egy omladozó várról, és a várva várt Utolsó Küldöttről

Ma csendes nap van. Eddig. A tegnapi haboob elvonult, homokkal vörösre
festett fákat, falakat, lámpaoszlopokat maga után hagyva. Élesebbek a
kontrasztok is. A nap fénye hihetetlen erőséggel szál alá. Az ég kékje
és a felhők fehérje kékebb, mint bárhol, fehérebb, mint bárhol másút.
Szinte rágni lehet a forró levegőt. Tiszta és ízletes.
Éppen semmi dolgunk, elindulunk tehát befele a város központja felé,
hogy az egyik Nílus hídon átkelve végre megnézhessem azt a helyet, ahol
néhány civilizálatlan, barbár, primitív, stb. helyinek sikerült
szétzúznia a Brit Birodalom katonainak verhetetlenségi nimbuszát.
Omdurman. Kis, egymáshoz tapadó magas kerítésű házak, poros utcák, és
utunk végén egy omladozó, állig érő tapasztót sárból épített erődrom.
Minden okkersárga és száraz. Itt vívtak meg 1898-ban, Khartoum védői,
utolsó csatájukat az Egyiptomból betörő Lord Horatio Kitchener
csapataival szemben. Itt bukott meg a Mahdi Birodalom.
A Mahdi
(Mahdi Muhammad Ahmad) Szudán nemzeti-vallási vezetője volt,
egyesítette a területen élő törzseket és egy sikeresen vezetett
hadjárat kulminációjaként, 1885 januárjában szétvertek a gyarmatosító
birodalom helyőrséget. Megszabadítva az országot a megszállóktól.
Szinte áhítatosan lehajolok egy agyagos rögért, és zsebre teszem.
Az érthetőség kedvéért két adalékot a Mahdi-kultuszhoz:
Mahdi (ar; al-mahdíy)
1.Isten által vezérelt, az égi akarat beteljesítésére hivatott személy;
az Iszlám főáramának liturgiájában a megváltó maga. A muszlimok Jézust
(BLV) élőnek tekintik, aki Isten jobbján ül, s az Utolsó Ítélet Napja
előtt Isten leküldi, hogy győzze le az Antikrisztust. A Korán és a
mértékadó hadithok utalásként sem említik, a motívum kialakulása a
vallás fejlődésének második-hármadik századára tehető. 2. az Iszlám
megújítóinak, uralkodóknak és hadvezéreknek kijáró tiszteletteljes
elnevezés, viselte Ibn Tumart marokkói fejedelem, és Nasszir abbászida
kalifa is.
Az erőd darabkájával a zsebembe indulunk vissza a centrum felé, és
ekkor jut eszembe a Mahdi Serege Irakból. Mahdi=a végső küldött, aki
azért jön, hogy legyőzze az Antikrisztust.
Szegény amerikaiak, és a többiek. Semmit sem tudnak.
II
Szerelembe esni Khartoumban

Könnyű lehet mint bárhol máshol. De itt, „Vallási Rendőrség” is
működik, melynek dolga, a szigorúan vallási előírások betartása feletti
őrködésen túl, az un. erkölcsrendészet. Szudánban nem ajánlatos kézen
fogva járni az utcán, a nyilvános csókolózás már büntetést is von maga
után –megjegyzem, két ember intim érintkezése magánügy. Ahogy én nem
vagyok kíváncsi mások magán szokásaira, senki ne nézzen bele az
enyéimbe…szent a béke. Ámde amikor meglátom a Nílus párti sétány beton
korlátján üldögélő fiatalokat, akik szigorúan betartják egymástól az
ajánlott minimum félméteres távolságot és így dorombolnak egymással a
gyönyörűen csillagos ég alatt, elgondolkodom.
III
Carlos

Régi ismerősöm is itt esett szerelembe harmadszor. Vagy legalábbis itt
vette el, harmadik feleségét. Azóta a negyedikkel él valószínűleg
boldog, de semmiképpen nem normálisnak nevezhető családi életet. Carlos
Ilich Ramirez-ről van szó, aki most éppen a Párizs melletti La Sante
börtönben tölti egyszerre két életfogytiglanját.
Carlos közép Európai kalandjairól –és ezen belül a magyarországiakról-
már sok minden íródott, és még íratik, ezzel most nem foglalkozom.
Óhatatlan viszont, hogy Szudánban járva, eszembe jusson elfogatásának
története.
Carlos történetenek vége, 1991-ben kezdődik, amikor a CIA szerint,
Szaddam Husszein, az Öböl Háború előestéjén amerikai célpontok ellen
tervezett terrorista merényleteket. Carlos neve felmerült mint ezeknek
a merényleteknek és támadásoknak vezetője és tervezője. Ebben a
háborúban az USA szövetségese, Szíria, keresvén az amerikaiak kegyeit,
kiutasította az országból Carlost, aki kényszerből Szudánba távozik
Útban új menedéke felé, Jordániában Carlos elvált első feleségétől, a
RAF-os (nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció) Magdalena Kopp-tól és
feleségül vette Abdel Salam Adhman Jarrar Lana-t.
Szudánban, annak ellenére, hogy áttért az Iszlámba, Carlos újra
belefogott a play-boy stílusú életbe, szerelmes lett és elvett egy
helyi potentát leányát. A szudániaknak a terrorista életvitele nem
nagyon tetszhetett, sőt magára is haragította a kormány több tagját,
akik semmi kivetni valót nem láttak abban, fölveszik a kapcsolatot
francia titkosszolgálati tisztekkel és elkezdődtek a tárgyalások Carlos
kényszer távozásáról.
Korábban a franciák hiába igyekezték, akár a terrorista pontos
tartózkodási helyéről információt szerezni, fölajánlották a szudáni
állami adósság elengedését, minden siker nélkül. Végül Carlos
magatartásának köszönhetően a szudániak ráálltak az alkura és
elkezdődhetett a tervezés. Meg lett a franciák ősi Nemezise.
1994. augusztus 13-án egy Karthoumi korházba került ahol végrehajtották
rajta egy kisebb műtétet. Az orvosi beavatkozás után, és még mielőtt az
érzéstelenítés hatásai elmúltak volna, egy szudáni biztonsági tiszt
közölte a beteggel, hogy felfedezték egy merénylet tervet ellene és ,
hogy emiatt egy biztos helyre fogják szállítani. Egy Taif nevű faluba
szállították, és ott vártak a további parancsokra. Este tízkor Carlos
lefeküdt aludni. Hajnal háromkor egy francia különleges osztag
felébresztette, altatót adtak be neki, majd egy zsákba gyömöszölték. A
zsák egy francia magán repülőgépbe került, és így szállították el
Franciaországba.
Megvártak Carlos felébredjen, és már francia földön felolvasták neki a vádiratát.
III
Döntöttem, bár gyönyörűek a lányok, Khartoum, szerelem szempontjából nem biztonságos. Nem bizony. Itt minden megeshet.
IV
Darfur

Szudán déli tartománya.
Négy évtizedes polgárháborúval a hátuk mögött. Talán.
A számok: 1 millió halott és több mint négy millió menekült.
Egy részük délebbre menekült, a másik északra.
Az ügynek több pikantériája van.
1. Délen keresztények élnek – északon (és többségben vannak az országban) muszlimok
2. Darfur és térségében hatalmas kőolaj lelőhelyeket fedezték fel nem is olyan régén
3. Szudán volt az egyetlen muszlim ország mely végig kitartott
Szaddam Husszein és rendszere mellett, az amerikai agresszió ellen.
4. A Darfuri lázadókat kiképzőkkel és fegyverzettel ki látta el az
elmúlt 15-20 évben? Na ki? Hát… kérem: az Izraelnek nevezett közép
keleti rasszista, apartheides államocska.
Hogy önkényesen válogattam így össze csokorba, ezeket a tényeket?
Így van, de idézvén egy magyar klasszikust a közelmúlt parlamenti szerepléseiből: Na és?
(Folytatjuk…)
eduflores :: 2007. jún. 17. 10:44 ::
még nincsenek kommentek
Kategóriák: tárca, riport
:: Címkék: 2007, africa, afrika, dzsihad, eduardo, haboru, hungarian, hungary, islam, iszlam, muslim, muszlim, operation, sudan, szudan, terror, terrorism, terrorizmus, tortenelem
2006. jún. 30.
Isten és a Magyarok háza még mindig romokban.
„…az a feladatunk, hogy megvédjük, ami megmaradt ebből a faluból, amely napról napra hal meg a szemem láttára. Szinte semmi sincs már meg a múlt augusztus végi barátságos Laslovo–Szentlászlóból. Az utcákon akkora lyukak tátongnak, hogy a gépkocsikkal a kerteken keresztül kell utat törnünk magunknak, a templom már csak kísérteties csontváz, a falu egyes részein valaha háziállatok kóborolnak félig elvadultan és csonttá soványodva, a helységet őrző nemzeti gárdisták koszosak és fáradtak, és bár a szigorú parancsnak engedelmeskedve lefekszünk, valójában senki sem tud elaludni, és ez így minden nap.
Az élelem kevés és silány, már tyúkok vagy malacok sincsenek, hogy kiegészíthetnénk az Eszékről kapott ellátmányt...és az eszékieknek is enniük kell...De még ilyen körülmények között is, egy száraz sártól megkeményedett köpenybe burkolózva, lőpor megette, töredező körmökkel, gyulladt karcolásokkal és kisebb sérülésekkel is igyekszünk humorral, sőt megkockáztatom, optimistán átvészelni a helyzetet…”
Így írtunk 1991 szeptember végén….de hátra volt még a legrosszabb. 152 nap után (az első támadás június 26-án érte a falut), igazi „világvégi” csaták után, evakuálni kellett az addigra már romokban heverő több mint 800 éves magyar falut (a civil lakosságot 1991. augusztus 21-én telepítették ki). Szentlászló átvészelt tatárdúlást, török hódoltságot, első világháborút, Trianont, második világháborút, de azt, ami 1991. november. 24-én bekövetkezett arra még a legedzettebb, dús fantáziával megáldott ember sem tudta volna elképzelni. A falut –pontosabban az ami az ostrom után megmaradt- a rác banditák szó szerint porig leromboltak, fölgyújtották. A falakból kitépve a vezetékek, az ablakokat, ajtókat tokostul elhordva… hihetetlen kép fogadta 1997-ben az első visszatérőkét. A 410 lakóházból 3, (azaz három!) marad olyan állapotban, hogy az eredeti tulajdonosaik pár hét után bebírtak költözni…
Annyit még a háborúról –és nem mellékes- hogy az első belövéstől a védők kivonulásáig a falu védelmi parancsnokság előtt, mindvégig, ott lobogott a horvát zászló mellett a magyar is. Az sem mellékes tény, hogy a falu védelmét irányító két parancsnok (Kocsis László és Mihálik István) magyar nemzetiségű volt. Haltak meg Szentlászló védelmében horvátországi és délvidéki magyarok, de hősi halált halt horvát, szerb, bosnyák muzulmán, brit alattvaló is. A sérültek esetén legalább ilyen, vagy még vegyesebb a kép…
Kérdezhetik, miért írom most ezeket a sorok. Látom a rosszálló tekintetéket. „Ez a Rózsa gyerek nem bír leszokni a háborúról”
Amikor a falu visszakerült a horvát közigazgatás alá (1997), és először végigsétálhattunk a már csak foltokban létező utcákon, a derékig érő valaha volt szép parasztházak romjai között, én azt hittem, ennyi. Nincs tovább. Itt falu nem lesz többé. Szentlászló emléke legfeljebb bennünk fog megmaradni, akik védtük, aztán végérvényesen vége. De, ez a valamitől nagyon különleges, szlavóniaivá lett magyarfajta szívósabb –elfogult vagyok, vállalom-, mint bárki más itt a Kárpát-medencében. A falu új életre kelt. Keserves évek következtek. Apránként újjáépült minden. Azaz majdnem minden. Van újra iskola, a Petőfi Sándorról elnevezett kultúrház, az egészségház, a posta… Csak a templom vérzik még… Meglátszanak bordai, a 15 éve keletkezett sebein keresztül esős napokon befolyik a víz…
Pár szó a templomról.
Az 1878-1879-ben épített Szentlászlói református templom a háború alatt több száz, különböző kaliberű fegyverből származó lövedék becsapódása érte. A tornyot, három harckocsiból kilőtt lövedékkel romboltak le. A tető több helyen beszakadt. A rác banditák beözönlése után a templomot és a lelkészlakot teljes mertekben kiraboltak, elvittek a harangokat is.
Azóta: 1998-ban a tetőszerkezet lett helyreállítva. A segítség Erdélyből érkezett a 4 történelmi egyház (református, római katolikus, ortodox, unitárius) összefogásának hála.
2001-ben az imaház átadásra került a sor. (a régi lelkészlakot átalakítva, a magyar kormány segítségével, 420 ezer horvát Kuna).
2002-ben lett feltéve a toronysisak, amely 370 ezer Kunába került (horvát kormánytámogatás)
2003-ban a horvát kulturális minisztériumtól átutált 100 ezer Kunát amiből, az ablakokat, ajtókat és a belső rész 1/3-at be lehetett bevakolni.
2005-ben a horvát kulturális minisztérium újabb 100 ezer Kunát-t utalt át, amiből elkezdődhetett végre a toronyláb külső felújítása.
2006-ban ismét 100 ezer kuna érkezett a Horvát kormánytól, így az idei évben a toronylábat a talapzatáig helyre lesz állítva.
A falu és a Horvátországi Magyar Keresztyen Egyház önerőből meg tudta oldani a templombelső villanyosítása -50 ezer Kuna, és a harang villanyosítása, amely 37ezer Kuna-ba került.
Tatározásra var a templomhajó egész külseje, a templomhajó belső része valamint a toronyláb belseje is, amelyre meg legalább 650 ezer Kuna-ra lenne szükség.
Természetesen, a templom egészének újjáépítésének befejeztével gondolni kell majd a belső berendezésre is. De ahogyan a Szentlászlóiak mondjak…”ha nincs rendes templompad, megteszi majd a camping szék” is…
LII (a Hűség című kötetemből)
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben,úgy a földön is;
mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;
és védj meg minket a kísértéstől,
de szabadíts meg a gonosztól...
tápláld Uram, folyóinkat,
és folyóinkban a halakat,
az égnek madarait, a növekvő tölgyet,
a lovakat s a napraforgót.
Gyermekeinknek,
Uram,
szárítsd fel könnyeit,
özvegyeinknek
add vissza az erőt, és adj nekik fényt.
Én
csak egy ablakot és
egy ajtót kérek,
nyitva lesznek mindig szellőid és
a Békéd előtt.
Uram, az új ház:
Horvátország, Szentlászló, Petőfi Sándor utca, szám nélkül,
az állomás mellett.
(Eszék-Budapest, június, 1994.)
Úgy gondolom, elérkezett az idő az összefogásra. A falu közössége megérdemli. A múltban jelesre vizsgáztak bátorságból, azóta folyamatosan példát mutatnak kitartásból, összefogásból.
Nem állhat üresen, félig romokban az Egy Isten és a Magyarok Háza.
A Szentlászlóiaknak bűne talán magyarságuk? Rendíthetetlenségük netán? Vagy talán az, hogy fegyverrel merték védeni ősi földjüket, nyelvüket, civilizációjukat?
Nem szokásom ilyen stílusban és ilyen tárgyú anyagot írni, nézzék el a nehézkés fogalmazást, és kérem, aki teheti, segítse a hős falut, ragyogón újra szerény szépségében templomunk ott lenn, a szlávon síkságban, hirdetve, hogy igenis van még magyar összefogás.
A támogatásokat a következő bankszámla számokra kérem eljutatni (mindkét számra szükség van az átutalásnál!)
(A számlaszámok horvátországiak!!!)
Zsiro racun: 2393000-1000000013
Broj stednog rac.: 8140005 -10013293070
(a templom újjáépítési folyamatára vonatkozó adatokat Kettős Attila, Szentlászló református segédlelkésze szolgáltatta)
|