|
Rózsa-Flores Eduardo blogja
becsület bejegyzései 
2008. márc. 2.
Rózsa-Flores Eduardo:Egyre jobb: perrel fenyeget egy falusi "anarchista"?
Egyre jobb: perrel fenyeget egy falusi "anarchista"?Tisztelt Rózsa úr,egyik ismerösöm hivta fel a figyelmem,az iwiw honlapon az ön adatlapjára.
Sajnos az oldalra nem vagyok regisztrálva,de leirtam amit ott olvastam:Nemzeti anarchista vagyok (aki nem tudja ez mit jelent...sajnálom, több tájekoztatot nem tartok!)
Alapítója vagyok az egyszemélyes Nemzeti Anarchista Pártnak (NAP)
Fölleg az utolso mondattal vannak gondjaim a NAP-al. Ami asz illeti én eszt a pártot,saját magamnak már megallapitotam,kb 5 éve. Söt még polom is van,amibe a faluba mászkálok.
Igy ugye megérti hogy zavar az ön kiirása az iwiw honlapon. Kérem mielöbb törölje,vagy irja át,az adatlapját.
Külömben birosági uton fogom rendezni a dolgot
Tiszteletel Hoffman Gyözö
A válaszom:
Tisztelt Hoffmann Úr,
forduljon nyugodtan bírósághoz, jól kifognak minket -magát is, engem is- röhögni, hogy mint "anarchisták", ha tudja mit jelent a szó, egy állam bíróságához fordulunk, azért mert magának van egy "olyan" "poloja". Egyébiránt, javasolnám tisztelettel, fordítson egy kicsit több figyelmet a helyesírásra, néhol zavaró a levele.
Zárásul annyit, én nem csak mászkálok a faluban egy "poloban", hanem teszek is azért amit komolyan gondolok.
További nyugodt hétvégét!
Rózsa-Flores Eduardo
2008. febr. 20.
Rózsa-Flores Eduardo költői estjéről a Pesti Kolibri pincében
Gergő - 2008. február 19.
A napokban kaptam egy meghívót Rózsa Flores
Eduardotól új verseskötetének
bemutatójára, amit Szabó Zsolt költő
nyitott meg. A verseket Mayer Zsolt színművész
olvasta fel, közben
pedig igazi iláhi dalokkal dícsérte Allahot a HILAL együttes.
Sajnos későn tudatosult bennem, hogy ma van a nagy nap, amikor
először találkozom személyesen Eduardoval, akit a moziba járó közönség
a Chico című filmből
ismerhet, de mint az esten is kiderült, több verseskötet
és könyv is
megjelent már a tollából. Este hatkor már nem találtam senkit magam
körül, aki ráért volna egy kis csendességre a Rózsa utcai Kolibri
Pincében,
úgyhogy kénytelen voltam egyedül menni. Nem bántam meg.
Kezdetben a HILAL játszotta Allahot dicsőítő török-arab zenéjét,
amihez ugyan egyáltalán nem értek, de Ahmed éneke és az együttes
szerénysége
felébresztett valamilyen tiszteletet bennem. Ha nem is
ismerem Allahot, akkor is
éreztem azt, amire a keresztények azt
mondják, hogy felemeljük a szívünk.
Néhány dal után kapcsolódott be a
műsorba Mayer Zsolt, aki a dalok között
halk hangszeres kísérettel
olvasott fel egyet-egyet a 47-ből.
A helyen hangulatos félhomály uralkodott, így
sajnos nem tudtam jó képeket
készíteni. De szerencsére sokan voltunk.
Amikor a program véget ért, a kötetből
már nem maradt az asztalon.
Rózsa Flores egyébként narancssárga “börtönruhában”
jelent meg,
pólójának hátán Guantanamo felirattal. Az utolsó percekben egy igen
komoly hangvételű vers is elhangzott. Amikor ezt megemlítettem neki
(mármint,
hogy a szerelmes témájú szufi versekhez képest mennyire komor és fájdalmas
darabbal búcsúzott), azt mondta: “Erről beszélni kell.”
Köszönöm a meghívást, Edu! Szép este volt.
http://grundaktiv.hu/2008/02/19/rozsa-flores-eduardo-47-szufi-vers-felolvaso-est-konyvbemutato/
2008. febr. 11.
Rózsa-Flores Eduardo:A Becsület Napja
Rózsa-Flores Eduardo:A Becsület Napja. A hősökről megemlékezni hazafias kötelesség!
Szurdokpüspökiben, a Mátra nyugati lankái között, számos német és magyar katona életét áldozta az 1944-es védelmi harcokban.
Az 1945-ös Budapesti kitörés emlékére, önkéntesek rendbe hozták a falu egyik temetőjében található Hősi emlékművet.
2008. Február 11-én, délután 17-órakor, a zagyvaszentjakabi (szurdokpüspöki) temetőben és az alatta emelkedő Szent Jakab templomban megemlékezés volt, amelyen igazán szép számban képviselték magukat a helyi, illetve jobbágyi, tari és pásztói lakosok is. A helyi egyházközségi asszonyok áhítatos éneke és a Magyar Himnusz elhangzása után közös ima következett, majd Rózsa-Flores Eduardo felolvasta beszédét. Ezután Rózsa Márton Zoltán, Wass Albert: Temetőben, című versét olvasta fel.
Az ünnepség alatt, a Nógrád-megyei Magyar Gárdisták álltak díszsorfalat.
A temetői ünnepség végén a jelenlévők elhelyezték a megemlékezés koszorúit, valamint számos résztvevő mécsest is gyújtott.
Bejelentés is elhangzott, miszerint tavasszal, helyi önkéntesek rendbe hozzák a faluban található másik katonai emlékművet és sírhelyet, mely emléket állít a harcokban elesett orosz katonáknak, és amelyben helyi civilek is el vannak hantolva. „Ha elvárjuk, hogy a Don-kanyarnál és máshol eltemetett testvéreink sírját rendbe tartsák és megadják a kellő tiszteletet az elesetteknek, mi sem tehetünk másképp. Példát kell mutatnunk. A halott katona már nem ellenség”
A Becsület Napi megemlékezés a Szent Jakab templomban folytatódott, a II. Világháborúban elesett magyar katonák és helyi lakosok márvány emléktáblája előtt Halász Gergő, gárdista felolvasta Ady Endre: Imádság háború után c. versét.
Az ünnepséget a Székely Himnusz közös éneklése zárta.
A BECSÜLET NAPJA
(Elhangzott 2008-02-11-én, a Zagyvaszentjakabi (Szurdokpüspöki) temetőben, az elesett német katonák emlékművénél)
A XX. század végén kevés olyan nyilvános megemlékezés, rendezvény akad, amin teljes egyetértéssel és határozottsággal vehet részt az, aki jobboldali beállítottságú embernek vallja magát, és azt komolyan is gondolja. Ám van egy esemény, amelynek emlékezetben tartása - bár történelmi szempontból is kiemelkedő jelentősséggel bír - jóval túlterjed a történelmi szerepén. Mindez a Magyar Apostoli Királyság ellenséges hatalom általi teljes, és a mai napig terjedő hatású elfoglalása előtt történt. Éppen ezért példát mutatva kiemelkedik a mai általánosan elterjedt hazugságok és idiótaságok ingoványos köréből. Ez az esemény az, amikor a kommunista hatalom ellen Budapestet már több hónapja védő sereg maradványai megmutatták, mi a becsülettel és tartással járható és járandó út: soha meg nem alkudva a harc folytatása azzal az ellenséggel szemben, amellyel megalkudni soha nem lehet. Erről a hősi tettről emlékeznek meg a Becsület napján.
A XX. század közepén az ezeréves Magyar Apostoli Királyság gyakorlati fennállása végveszélybe került. A kommunista Szovjetunió vörös hordái 1944. szeptemberére elérték az ország határát. Útjukat Románia augusztus 23-ai árulása könnyítette meg jelentősen.
A magyar és a német csapatok vért, áldozatot nem kímélve harcban álltak a sokszoros túlerőben lévő, még saját parancsnokaik által is vágóhídi barmokként kezelt vörös csapatokkal. Állati hordáik október végére végigrabolva és pusztítva az országot, elérték a fővárost. A német-magyar csapatok a kezdeti bizonytalanságok után védelemre rendezkedtek be azzal, hogy vagy itt állítják meg az ellenséget, vagy sehol, de az önfeláldozó harccal leköthetik az Európát délkelet felől támadó ellenséges erők legnagyobb részét, megakadályozva a szovjetek vészterhes nagyságú térnyerését a kontinensen. A magyarországi harctér kiesése esetén - amiben központi szerepe volt Budapestnek - az angol-amerikai közös erők - mint kisebbik rossz - Európának túl kicsiny hányadát tudták volna hatalmuk alá hajtani. Az így létrejövő rendkívül erős szovjet túlsúly miatt a Szovjetunió kétségkívül egészen más - méghozzá jóval agresszívabb - politikát folytatott volna a II. Világháború után, nem pusztán Ausztria, hanem egész Európa tekintetében. Nem elképzelhetetlen, hogy ezzel a háttérrel hatalmát az Atlanti-óceánig terjesztette volna, a maradék Nyugat-Európában véghezvitt belső bomlasztás vagy külső erőszak által.
Az ostrom Sztálin közvetlen parancsára 1944. október 29-én kezdődött meg. Ekkor a támadás még csak a pesti oldalon folyt, a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front csapatai azonban a túlerejük ellenére nem tudtak komolyabb eredményt elérni. Kellő erő hiányában nem lehetett megakadályozni a Vörös hadsereg átkelését a Dunán és Budapest körülzárását. Ezt a feladatot a Tolbuhin által vezetett 3. Ukrán front hajtotta végre, amely a teljesen védtelen Dél-Dunántúlon szinte akadály nélkül haladt előre. 1944. karácsonyára azonban ez is bekövetkezett, a német-magyar csapatoknak immár körkörös védelemre kellett berendezkedniük. Ám a védőknek sikerült megakadályozni, hogy a kommunista erők november 7-ére elfoglalják a fővárost, ahogy azt azok tervezték, sőt, sem november harmadik, sem december első, sem negyedik hetén sem sikerült bevenni, bár az egyre türelmetlenebb Sztálinnak a küldött ígéretekben ezen időpontokat jelölték meg.
A védők - akiket német részről Karl-Pfeffer Wildenbruch Obergruppenführer, magyar részről Hindy Iván vezérezredes vezetett - hősies helytállása folytán az ostrom rendkívül hosszan elhúzódott, értékes heteket, ezzel együtt Európában értékes területeket mentve meg a szovjet csapatok elől. Azonban az erős támadások alatt a védősereg száma jelentősen lecsökkent. Pest megmaradt területeit január 18-án fel kellett adni, amikor a vörös hordák már majdnem teljesen elfoglalták a sokszáz éves hagyománnyal rendelkező városrészt. A védelem már csak Budára összpontosult. A város felmentésére indított három német hadművelet is kudarcot vallott. A védők már szinte csak a Várhegyet tartották ellenőrzésük alatt. Február 10-ére az élelem teljesen elfogyott, lőszer már alig volt.
A német-magyar csapatok választhattak: vagy megadják magukat, esetleg harc nélkül lemészárolják őket, vagy kitörnek. A fegyverletétel teljesen érthető lett volna. A három hónapja szinte egyfolytában harcban álló, éhező katonák a teljes kimerültség határán álltak. Ha kitörnek, egy nap alatt kell megtenniük azt a távolságot, amit a szovjet csapatoknak 50 nap alatt sikerült. Mindezt tüzérségi előkészítés és fedezet nélkül, az emeleteken és háztetőkön lévő ellenséges lövészekkel, beásott és mozgó harckocsikkal szemben, csupán egy-két saját harckocsival támogatva úgy, hogy a kézifegyvereikhez is csak pár darab lőszer maradt. Ha megadják magukat, talán egyszer valahogy hazakerülnek, de valószínűleg életben maradnak, hiszen a megszállók "csak" az SS katonákat és a sebesülteket mészárolták le azonnal. De ők nem ezt az utat választották. Ha megadják magukat, annak a hatalomnak a lába elé teszik le a fegyvert, amelynél bestiálisabb még soha, sehol nem fordult elő a történelemben. Hindy Iván szavaival: "A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot, és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette." Egy ilyen hatalom elé még akkor sem voltak hajlandók letenni a fegyvert, ha a kitörés rendkívüli kockázatokkal járt.
1945. február 11-én este 8 órakor megindult a kitörés. A 43900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek, az összlétszám negyedrésze sebesült. Három lépcsőben tervezték végrehajtani a hadműveletet. Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a 8. Florian Geyer SS-hadosztály maradék egységei indultak rohamra. Őket követte a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélosgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül a járóképes sebesültek következtek volna. A főparancsnok és a vezérkar 500 SS katona kíséretében próbálkozott meg a kitöréssel az Ördögárkon keresztül. A vörös csapatok azonban számítottak a kitörésre és az is elképzelhető, hogy a hadműveletet részleteiben elárulták. Három védelmi lépcsőt alakítottak ki. Az első a Széll Kálmán térnél (ma Moszkva tér) volt - erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei. A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontot nyújtottak a fentről tüzelő oroszoknak. Ugyanez történt az Olasz fasorban is (ma Szilágyi Erzsébet fasor), ahol az áttörés szintén rendkívüli véráldozatot követelt, és a fasor végén, a Szent János kórháznál beásott T-34-esek és nehézfegyverek várták a német-magyar csapatokat. Viszonylag könnyen ment az áttörés délnyugat felé, igaz, arra nem is terveztek kitörési útvonalat, Wolff alezredes akkor vezette arra csapatait, amikor már látszottak az Olasz fasor veszélyei. Egyes csapatok a fogaskerekű vonalán igyekeztek nyugat felé, kevés sikerrel - arra található a legtöbb tömegsír. Az Ördögárokban haladó vezérkarnak a jelentős szovjet erőösszpontosítás miatt nem sikerült a kijutás, kénytelenek voltak más kijáratot keresni, Wildenbruch egy budai villában, Hindy a várban esett fogságba. A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16 000 embernek sikerült Buda határát elérnie. A csata közben elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkos lett: Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Zehender, a 22. SS-lovashadosztály parancsnoka, Rumohr, a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Vannay László őrnagy, aki egy önkéntes rohamzászlóaljnak volt a parancsnoka, és a legendás Prónay Pál is.
A Buda határát elérő német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat. Egy részük nyugat felé haladt, más részük Esztergom irányában próbálta elérni a saját csapatokat. Nehézfegyverzet és páncélosok hiányában azonban nem tudták keresztülverekedni magukat a jól megerősített szovjet csapatokon. Bár az erdők viszonylagos biztonságot nyújtottak a szovjet csapatok és páncélosok elől - csatarepülők ott is támadták őket -, de az erdőkből kiérve semmilyen fedezék nem állt rendelkezésükre. A Budapestet ostromló ellenséges csapatok megfordultak és az áttörőkre vadásztak.
A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el. Közülük legtöbben a Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. A sebesültek és pár ezer ember el sem indult - ez utóbbiak nem vállalták a kitörést, de szép számmal voltak köztük olyanok is, akikhez a kitörési parancs el sem ért. Velük együtt a szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során. A többiek valószínűleg mind meghaltak, bár a tömegsírokban csak töredéküket találták meg. Ezek a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak.
1945. február 11-ére emlékezni kötelessége mindenkinek, aki szembehelyezkedve a modern, szinte mindent és mindenkit elborító baloldali szemlélettel, jobboldali embernek, az igazság és a jog szerint ma is fennálló Magyar Apostoli Királyság hívének vallja magát - emlékezve arra, hogy a minden értéket elpusztító sötétséggel szemben semmilyen megalkuvás nem lehetséges.
(K.G-R-F.E)
Wass Albert:
TEMETŐBEN
Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.
Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtan fénylik a hold az égen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.
Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?
Ó mondd, küzdelem-e az élet?
S a célt, a célt láttad-e már?
Vagy minden porrá, semmivé lett,
S végsemmisülés a halál?
Mondd, mért ködös az élet útja?
Mért csábít, ami messzeség?
Vagy az élet homályba futna,
S csak ámítás ott fent, az ég?
Ó mondd, ott lent mindennek vége?
A halál ősi vér-adó?
Vagy csak fáradtság pihenése,
S csak annyi, mint az este szó?
Csend van. A sír nem válaszol. Süket.
S a holt alussza csendes álmait.
A bús fenyő sötéten megremeg,
Egyik bagoly másiknak válaszol.
Lomha árnyak suhannak nesztelen.
Egy orgona szól messze, valahol…
Talán esküvő… talán rekviem…
Ady Endre:
IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN
Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.
Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.
Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.
Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.
Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.