|
Rózsa-Flores Eduardo blogja
kommunizmus bejegyzései 
2008. márc. 10.
Rózsa-Flores Eduardo: Nyílt hozzászólás...
|
Rózsa-Flores Eduardo:
Nyílt hozzászólás a fennálló zűrzavarban
|
 
|
Igen. De nem fog vele élni. Mert volt már így...És ha nem akkor, akkor most miért?
Akárki akármit mond:
A "szavahihetősség" deficitje ebben az országban tragikus szintet ért el.
Az egyik oldalról Őszöd...
A másikról...
Mit is mondott O.V tavaly, amikor elindították aláírásgyűjtő kampányukat a most lezajlott népszavazásért?
Hogy mi lesz, ha sikeres lesz a népszavazás?
Tegnap este mit mondott O.V?
Hajra fiuk lányok, új népszavazás ősszel, majd még egyet jövő tavasszal, majd még...
Jön a 2010-es év, és benne egy parlamenti (mi is az?) szavazás (de minek...) és marad minden a régiben...
Azaz…egy probléma (?!) merül fel csupán:
Tudják már mi lesz a neve annak az országnak, majd, akkor, ha minden...ugyanígy, mint most?
Tudják már? Vagy csak gondolkoznak ezen? Pályázati kiírás lesz?
Merthogy Magyarországnak vége: ZICHER!
Parlamentáris demokráciának korlátai? Hogy azokat az ellenzék nem feszegetheti?
Másodpercre sem érdekes ez már. Ha a politikai elit, a parlamentáris demokráciának csúfolt valami mögé bújva teszi tönkre, fosztja ki maga, vagy másoknak –ráadásul idegeneknek, és ezen belül ráadásul olyanoknak kik az elmúlt –minimum- száz évben többször is bizonyítottal gonoszságukat és gyűlöletüket nemzetünk iránt - teszi lehetővé azt, hogy tönkretegyék és kifosszak hazánkat. Ha a politikai elit és csatolmányai, ezt teszi, és ennek a bűncselekmény sorozatnak a lehetőséget a parlamentáris demokrácia biztosítja, akkor kérem, javítsák ki, ha nem így van: a rendszerrel van a baj és azt a rendszert NEMZETÉRDEKBŐL, el kell törölni.
Mert nem csak gonosz a fegyver egymagában, gonoszak mindig ketten vannak, kettő gonosz kell a gyilkossághoz, és harmadiknak az áldozat.
Aki a parlamentáris demokrácia talaján álló mű ellenzéktől várja az első, jelző lövés eldördültét, vagy naiv, vagy…
Nem fogja megtenni, mert nem teheti meg. És legalább annyira retteg ez az ellenzéki nyakkendős réteg a változástól, az igazitól, mert TUDJA, akkor ő is megy a levesbe.
Ergo:
Ma két lehetőség áll előttünk, nemzetben gondolkodók (sovén, náci, fasiszták, stb.) előtt:
1. belenyugszunk és elfogadjuk a ránk erőltetett felállást –de akkor abba lehet hagyni a nyivákolást, a mutogatást, és egyéb marhásságot, ami tüll függönyök és bársony drapériákkal díszített szalonokban (ti. kupleráj) konzumkisasszonyok közt szokás, és egyszer és mindenkorra –megúszandó persze a –vitathatatlan- kellemetlenségekkel járó- Nemzeti Ellenforradalomról lemondunk.
2. Többé, nem dőlünk be szirénhangoknak, elismerjük végre mi az EGYETLEN ÚT, és vállaljuk, mindennemű nyávogás nélkül a Nemzet által ránk kimért sorsot.
Más nincsen.
2008. febr. 19.
Rózsa-Flores Eduardo a magyar jobboldálról és Koszováról
Rózsa-Flores Eduardo:
A stupid magyar nemzeti-jobboldali-konzervatív-nacionalisták esete az albánokkal és Koszova függetlenségével.
Egyszer már keményen felháborodtam, mikor az egyik Becsületnapi megemlékezésen, Pesten, annak apropóján, hogy ugye „fehér nemzetek” meg miegymást, a meghívott kemény vonalas rácok zászlójukat önfeledten lobogtatták a magyar vár utcáin (de voltak ott fehér oroszok, és fehér szlovákok is, hogy miért hiányoztak a vasgárda emlékét ápoló fehér románok a mai napig, nem tudom).
Most, viszont, 48 órája folyik, mint a használt víz a lefolyón, a jobboldali, konzervatív, nacionalista, nemzeti (ha van még használható jelszó, szóljon valaki) médiákból a rácok iránti együttérzés, megértés, sőt szolidaritás az albánok ellenében.
Hát ezek megkergültek? Kérdezte egy fiatal barátom levélben.
Nem – válaszoltam -, szó sincsen róla, csak az kergülhet meg akinek annak előtte a helyén volt meg az esze.
Mert semmiképpen nem nevezhető normális állapotnak, hogy magyarok (és nem állampolgárokra gondolok) bárhol is éljenek a világon –egyesek turbó módra állítva a billentyűzetet az emigrációból osztják az észt, ja, könnyű nékik…irigylésre méltó bátor életük…tisztelet a kivételnek, persze, miszerint mi barmok miért nem állunk ki a szegény rácok mellé, akiket most hasonló sorscsapást ért, mint szerencsétlen nemzetünket Trianonnál.
Kezdjük.
Azért mert mi nem érdemeltük meg –Trianont. A rácok meg nem érdemlik meg Koszovát.
Mert a rácok mindent megtettek azért, hogy az albánok megutáljak őket –és ez a minimum az évtizedes sanyargatásokért. Mert üldözték az albánokat nyelvük használata miatt, kultúrájuk iránti ragaszkodás miatt, példás nemzeti összetartásuk miatt. Mert megölték és eltüntették azokat, akik egy kicsit hangosabban –bátrabban?- mertek kiállni nemzetközösségük jogaiért. Börtön, a kommunista érában Goli Otoki koncentrációs tábor, kínzások, végül száműzetés járt az albánságnak a rossz emlékű Jugoszláviában majd Szerbiában csupán csak azért mert ragaszkodtak nemzeti identitásukhoz, védték ősi közösségi értékeiket.
Jöttek a nyolcvanas-kilencvenes évek. Az albánok szó szerint megunták a sanyargatást, az elnyomást de tudván, a meghatározó nemzetközi tényezőktől nem lehet várni önzetlen segítséget, nem siették el már akkor célul vett függetlenedést. A példás önmegtartoztatás és stratégiai gondolkodás képességéről tették tanúbizonyságot. Megszervezték, szó szerint, párhuzamos államukat. Igazgatás –anyakönyvvezetés, bíróságok-, iskolák, de még az egészségügyi szolgáltatás is a föld alá vonult –fél illegalitásba, és többé albán asszony nem szült „szerb” kórházban, albán gyermek többé nem járt, nem tanult „szerb”iskolában.
Zajlottak közben szépen sorban az újkori balkáni háborúk, Szlovénia, Horvátország, majd Bosznia. És lehetőség nyílt a Jugoszláv majd rác hadseregbe erőszakkal besorozott fiatal albánok tömegeinek, hogy megtanulhassák a fegyverforgatás fortélyait. Tömegesen dezertáltak és álltak át a megtámadottak mellé, Horvátországban és Boszniában. Becsülettel végig harcolták –sokan az életüket is áldozták- a függetlenségi háborúkban. És eljött az idő hogy Koszova felemelje a fejét. Létrehozták a Koszovai Felszabadítási Hadsereget (UCK), és a küzdelem átlépett a fegyveres szakaszába.
Álljunk meg itt egy pillanatra. Sokszor hallom és olvasom, hogy az USA, a CIA segítette, pénzelte az UCK-t. Na és? MI volt az albánok célja? Megszabadulni a rác elnyomástól, és az ENSZ alapokmányában is –minden nemzetnek, nemzeti kisebbségnek biztosított- rögzített önrendelkezési joggal kívántak élni. Hogy ehhez a küzdelemhez, utolsó fázisában szükség volt külső segítségre? Hogy a felajánlott segítséggel éltek is? Ez bűn volna?
Szokás mondani segíts magadon és akkor az Isten is megsegít…
Épp elég vért ontottak addig, épp elég könny hullajtottak az albán asszonyok megölt, eltűntetett, megkínzott férjeik, testvéreik, apjuk után. Jogos és teljes mértékben igazolható lépésként a segítséget elfogadták. Halkan merem csak megkérdezni: mi nem tettük volna ugyanazt?
Felróják az albánoknak azt, hogy teleszülik a környezetüket?
Igaz, csak a tudatlan ostobák nem tudják azt, hogy a helyzet egy 1912-ben a Albán Klánok Szövetsége Prizreni Kongresszuson hozott döntésnek az eredménye. Akkor döntöttek úgy, az albán nemzet vezetői, hogy támogatni fogják, és ezt mindenkinek előírják, a sokgyermekes családokat. Kvótákat határoztak meg, hogy hány gyermekig a falu közössége, hánytól a törzs, hánytól a klán, támogatni köteles a családot… Élelmiszerrel, ruhaneművel, pénzzel. A klánok vezetői arról is döntöttek, támogatják az iskoláztatást, amennyiben a gyermek tehetséges, az alapképzéstől a külföldi egyetemi tanulmányokig…
És működött, és működik…Csak akarni kell?
(Írtam nem rég egy anyagot, Ágyra Magyar! Volt a címe…olvasta, emlékszik még valaki?)
Felróják a koszovái albánoknak a maffiát, a bűnözést… Akik ezt teszik, elfelejtik –szándékosan netán?-, hogy a Koszovai igenis létező szervezett bűnözés, mely behálózta fél-Európát, „nemzeti adó” formájában, melyet becsülettel jutattak haza, vagy adtak át a pénz begyűjtésére kiküldött küldöncöknek, amely támogatta a függetlenségi küzdelmeket, és a kiépített párhuzamos állam intézményeinek a működtetését. Hogy „mocskos” pénzzel? Na és? Hogy nem ildomos finanszírozási módja ez egy függetlenségi harcnak? Röhögnöm kell, és hangosan teszem. A fanyalgó vénkisasszonyaink kezén megremeg a teás csésze az UCK banditák neve hallatán, közben boldogan ágyba mennének velük? Siralmas.
És Koszova független lett. A berlini kongresszus óta érvényes „szabályok” föl lettek rúgva, és új állam született Európában. A lecke föl van adva.
És hogy a magyar mit keres a rác mellett?
Abszurdisztán az új neve országunknak. Ahol abszurd dolgok történnek, és abszurd módon létezik minden benne.
Mert abszurd volt lemondanunk formálisan nemzettestvéreinkről 2004. december 5-én. –Albánia ezt sosem tette.
Mert abszurd az, hogy egyesek, kik nemzeti-jobboldali-konzervatív-nacionalista meg miegymásnak tartják magukat, a rácok ágyába bújnák szüntelen. Idáig bűzlik az igyekvő izzadtságuk.
Csak pár sor még a magyar-rác kapcsolatok történetéből.
1848-1849 tele
Zenta
„…lebeszélte Trifkovics szerb őrnagyot arról a szándékáról, hogy a Szent-háromság szobrot emberfejekkel rakja körül, sőt a már feltett öt emberfejet is levette. Az emberfejek nagy halomban álltak már a piactéren…
A mészárlás Zentán két hétig tartott, a halálos áldozatok számát 2 000-2 800 fő közé teszik. Sokakat felakasztottak, agyonvertek, a legtöbb embert csoportokban az alsóvárosi temető táján lévő, úgynevezett dézsma-magazinum mellé vezették ki, és ott lőtték le őket. A lakosok egy részét arra kényszerítették, hogy fegyveres felügyelet mellett a megöltek fejeit levágják, és hogy a levágott fejekkel a Szent-háromság szobrot díszítsék fel…
Ezeken kívül folyamatosan napirenden voltak a súlyos botozások. A botozások Aradszki Samu zentai lakos háza előtt történtek. Ide tömegesen hozták az embereket, és a minimális botütések száma 50-60 volt, aminek következtében sokan megnyomorodtak. Rengeteg asszonyt, leányt és leánygyermeket tömegesen megerőszakoltak…”
1944
„1944 őszén környékünkön aratott a halál. Több ezer ártatlan magyar vesztette életét. Ezek az áldozatok jeltelen tömegsírokban nyugszanak. Sírjaik egyes városokban valamely épület alatt vannak lebetonozva, hogy senki ne találjon rájuk, hogy a gaztettek ne kerüljenek napvilágra. Máshol a dögtemetőkben földelték el őket, mint az állatokat. Ide kerültek a kivégzett csurogi magyarok is, ezernél is többen. Több gödröt kellett nekik kiásni, és nagy helyet foglaltak el.
Mivel a sintérgödröt mégsem betonozhatták le, az ötvenes évek elején még egyszer meggyalázták holtukban az áldozatokat. Egy éjjel összeszedték a csontokat, és kamionokkal a kulai bőrgyárba vitték, hogy a bűncselekmény nyomait eltakarítsák, figyelmen kívül hagyva, hogy nincs tökéletes gaztett, szemtanúk nélkül. A csurogi sintérgödör akkor is, ha a csontok nincsenek ott, édesapáink és rokonaink sírhelye….”
„…szerb szabadcsapatok, fegyveres martalócok szállták meg Adorjánt, a férfiakat összeterelték, majd több mint ötvenüket a Tiszába lőtték.”
„Zombori úti parcellán 170 bajmoki magyart és németet, valamint pacséri, györgyéni, nagyfényi és tavankúti magyar ártatlan embereket végeztek ki. Ma az ártatlan áldozatok parcelláját Akácfának nevezik az emberek, hiszen a szörnyű tett helyét sokáig csak akácfa jelölte. Az említett 170 ártatlan polgáron kívül még egy partizán is itt fejezte be földi pályafutását. Bajmokról a következő napon még vagy 30 magyar embert vittek el Szabadkára, akiket a Zentai úti temetőben végeztek ki.”
„Martonoson és Horgoson 1944-ben 60 hívével együtt kivégzett Virág István plébános…”
Csurog ,Temerin, Bácsföldvár-Becse, Martonos, Horgos, Moravica, Újvidék, Zombor, Bezdán, Szenttamás, Bajmok…. Vér és még több vér
És azóta is…
Magyarverésekről hallott itt valaki?
1991
És 1991-92 dél-Baranya és kelet-Szlavónia…
Szentlászló, Kórógy, a baranyai falvak…
Baltával agyonvert emberek, megerőszakolt asszonyok, lányok, férfiak…
Felgyújtott, kirabolt, lerombolt templomok, egész falvak…
És joggal mondom-írom, hogy abszurd az önamnéziába ön-kényszerített vagy csak egyszerűen stupid magyar, aki ezek után ágyba bújik-bújna történelmi mészárosával…
Részemről az öröm, és a büszkeség:
Koszova a második –Horvátország után- ország, és a koszovái albánság a második, szívemnek kedves nemzet, amely életemben szabaddá és függetlenné lett.
Hogy Nemzetemnek Isten milyen sorsot szán?
A stupid magyar nemzeti-jobboldali-konzervatív-nacionalisták esete az albánokkal és Koszova függetlenségével.
Egyszer már keményen felháborodtam, mikor az egyik Becsületnapi megemlékezésen, Pesten, annak apropóján, hogy ugye „fehér nemzetek” meg miegymást, a meghívott kemény vonalas rácok zászlójukat önfeledten lobogtatták a magyar vár utcáin (de voltak ott fehér oroszok, és fehér szlovákok is, hogy miért hiányoztak a vasgárda emlékét ápoló fehér románok a mai napig, nem tudom).
Most, viszont, 48 órája folyik, mint a használt víz a lefolyón, a jobboldali, konzervatív, nacionalista, nemzeti (ha van még használható jelszó, szóljon valaki) médiákból a rácok iránti együttérzés, megértés, sőt szolidaritás az albánok ellenében.
Hát ezek megkergültek? Kérdezte egy fiatal barátom levélben.
Nem – válaszoltam -, szó sincsen róla, csak az kergülhet meg akinek annak előtte a helyén volt meg az esze.
Mert semmiképpen nem nevezhető normális állapotnak, hogy magyarok (és nem állampolgárokra gondolok) bárhol is éljenek a világon –egyesek turbó módra állítva a billentyűzetet az emigrációból osztják az észt, ja, könnyű nékik…irigylésre méltó bátor életük…tisztelet a kivételnek, persze, miszerint mi barmok miért nem állunk ki a szegény rácok mellé, akiket most hasonló sorscsapást ért, mint szerencsétlen nemzetünket Trianonnál.
Kezdjük.
Azért mert mi nem érdemeltük meg –Trianont. A rácok meg nem érdemlik meg Koszovát.
Mert a rácok mindent megtettek azért, hogy az albánok megutáljak őket –és ez a minimum az évtizedes sanyargatásokért. Mert üldözték az albánokat nyelvük használata miatt, kultúrájuk iránti ragaszkodás miatt, példás nemzeti összetartásuk miatt. Mert megölték és eltüntették azokat, akik egy kicsit hangosabban –bátrabban?- mertek kiállni nemzetközösségük jogaiért. Börtön, a kommunista érában Goli Otoki koncentrációs tábor, kínzások, végül száműzetés járt az albánságnak a rossz emlékű Jugoszláviában majd Szerbiában csupán csak azért mert ragaszkodtak nemzeti identitásukhoz, védték ősi közösségi értékeiket.
Jöttek a nyolcvanas-kilencvenes évek. Az albánok szó szerint megunták a sanyargatást, az elnyomást de tudván, a meghatározó nemzetközi tényezőktől nem lehet várni önzetlen segítséget, nem siették el már akkor célul vett függetlenedést. A példás önmegtartoztatás és stratégiai gondolkodás képességéről tették tanúbizonyságot. Megszervezték, szó szerint, párhuzamos államukat. Igazgatás –anyakönyvvezetés, bíróságok-, iskolák, de még az egészségügyi szolgáltatás is a föld alá vonult –fél illegalitásba, és többé albán asszony nem szült „szerb” kórházban, albán gyermek többé nem járt, nem tanult „szerb”iskolában.
Zajlottak közben szépen sorban az újkori balkáni háborúk, Szlovénia, Horvátország, majd Bosznia. És lehetőség nyílt a Jugoszláv majd rác hadseregbe erőszakkal besorozott fiatal albánok tömegeinek, hogy megtanulhassák a fegyverforgatás fortélyait. Tömegesen dezertáltak és álltak át a megtámadottak mellé, Horvátországban és Boszniában. Becsülettel végig harcolták –sokan az életüket is áldozták- a függetlenségi háborúkban. És eljött az idő hogy Koszova felemelje a fejét. Létrehozták a Koszovai Felszabadítási Hadsereget (UCK), és a küzdelem átlépett a fegyveres szakaszába.
Álljunk meg itt egy pillanatra. Sokszor hallom és olvasom, hogy az USA, a CIA segítette, pénzelte az UCK-t. Na és? MI volt az albánok célja? Megszabadulni a rác elnyomástól, és az ENSZ alapokmányában is –minden nemzetnek, nemzeti kisebbségnek biztosított- rögzített önrendelkezési joggal kívántak élni. Hogy ehhez a küzdelemhez, utolsó fázisában szükség volt külső segítségre? Hogy a felajánlott segítséggel éltek is? Ez bűn volna?
Szokás mondani segíts magadon és akkor az Isten is megsegít…
Épp elég vért ontottak addig, épp elég könny hullajtottak az albán asszonyok megölt, eltűntetett, megkínzott férjeik, testvéreik, apjuk után. Jogos és teljes mértékben igazolható lépésként a segítséget elfogadták. Halkan merem csak megkérdezni: mi nem tettük volna ugyanazt?
Felróják az albánoknak azt, hogy teleszülik a környezetüket?
Igaz, csak a tudatlan ostobák nem tudják azt, hogy a helyzet egy 1912-ben a Albán Klánok Szövetsége Prizreni Kongresszuson hozott döntésnek az eredménye. Akkor döntöttek úgy, az albán nemzet vezetői, hogy támogatni fogják, és ezt mindenkinek előírják, a sokgyermekes családokat. Kvótákat határoztak meg, hogy hány gyermekig a falu közössége, hánytól a törzs, hánytól a klán, támogatni köteles a családot… Élelmiszerrel, ruhaneművel, pénzzel. A klánok vezetői arról is döntöttek, támogatják az iskoláztatást, amennyiben a gyermek tehetséges, az alapképzéstől a külföldi egyetemi tanulmányokig…
És működött, és működik…Csak akarni kell?
(Írtam nem rég egy anyagot, Ágyra Magyar! Volt a címe…olvasta, emlékszik még valaki?)
Felróják a koszovái albánoknak a maffiát, a bűnözést… Akik ezt teszik, elfelejtik –szándékosan netán?-, hogy a Koszovai igenis létező szervezett bűnözés, mely behálózta fél-Európát, „nemzeti adó” formájában, melyet becsülettel jutattak haza, vagy adtak át a pénz begyűjtésére kiküldött küldöncöknek, amely támogatta a függetlenségi küzdelmeket, és a kiépített párhuzamos állam intézményeinek a működtetését. Hogy „mocskos” pénzzel? Na és? Hogy nem ildomos finanszírozási módja ez egy függetlenségi harcnak? Röhögnöm kell, és hangosan teszem. A fanyalgó vénkisasszonyaink kezén megremeg a teás csésze az UCK banditák neve hallatán, közben boldogan ágyba mennének velük? Siralmas.
És Koszova független lett. A berlini kongresszus óta érvényes „szabályok” föl lettek rúgva, és új állam született Európában. A lecke föl van adva.
És hogy a magyar mit keres a rác mellett?
Abszurdisztán az új neve országunknak. Ahol abszurd dolgok történnek, és abszurd módon létezik minden benne.
Mert abszurd volt lemondanunk formálisan nemzettestvéreinkről 2004. december 5-én. –Albánia ezt sosem tette.
Mert abszurd az, hogy egyesek, kik nemzeti-jobboldali-konzervatív-nacionalista meg miegymásnak tartják magukat, a rácok ágyába bújnák szüntelen. Idáig bűzlik az igyekvő izzadtságuk.
Csak pár sor még a magyar-rác kapcsolatok történetéből.
1848-1849 tele
Zenta
„…lebeszélte Trifkovics szerb őrnagyot arról a szándékáról, hogy a Szent-háromság szobrot emberfejekkel rakja körül, sőt a már feltett öt emberfejet is levette. Az emberfejek nagy halomban álltak már a piactéren…
A mészárlás Zentán két hétig tartott, a halálos áldozatok számát 2 000-2 800 fő közé teszik. Sokakat felakasztottak, agyonvertek, a legtöbb embert csoportokban az alsóvárosi temető táján lévő, úgynevezett dézsma-magazinum mellé vezették ki, és ott lőtték le őket. A lakosok egy részét arra kényszerítették, hogy fegyveres felügyelet mellett a megöltek fejeit levágják, és hogy a levágott fejekkel a Szent-háromság szobrot díszítsék fel…
Ezeken kívül folyamatosan napirenden voltak a súlyos botozások. A botozások Aradszki Samu zentai lakos háza előtt történtek. Ide tömegesen hozták az embereket, és a minimális botütések száma 50-60 volt, aminek következtében sokan megnyomorodtak. Rengeteg asszonyt, leányt és leánygyermeket tömegesen megerőszakoltak…”
1944
„1944 őszén környékünkön aratott a halál. Több ezer ártatlan magyar vesztette életét. Ezek az áldozatok jeltelen tömegsírokban nyugszanak. Sírjaik egyes városokban valamely épület alatt vannak lebetonozva, hogy senki ne találjon rájuk, hogy a gaztettek ne kerüljenek napvilágra. Máshol a dögtemetőkben földelték el őket, mint az állatokat. Ide kerültek a kivégzett csurogi magyarok is, ezernél is többen. Több gödröt kellett nekik kiásni, és nagy helyet foglaltak el.
Mivel a sintérgödröt mégsem betonozhatták le, az ötvenes évek elején még egyszer meggyalázták holtukban az áldozatokat. Egy éjjel összeszedték a csontokat, és kamionokkal a kulai bőrgyárba vitték, hogy a bűncselekmény nyomait eltakarítsák, figyelmen kívül hagyva, hogy nincs tökéletes gaztett, szemtanúk nélkül. A csurogi sintérgödör akkor is, ha a csontok nincsenek ott, édesapáink és rokonaink sírhelye….”
„…szerb szabadcsapatok, fegyveres martalócok szállták meg Adorjánt, a férfiakat összeterelték, majd több mint ötvenüket a Tiszába lőtték.”
„Zombori úti parcellán 170 bajmoki magyart és németet, valamint pacséri, györgyéni, nagyfényi és tavankúti magyar ártatlan embereket végeztek ki. Ma az ártatlan áldozatok parcelláját Akácfának nevezik az emberek, hiszen a szörnyű tett helyét sokáig csak akácfa jelölte. Az említett 170 ártatlan polgáron kívül még egy partizán is itt fejezte be földi pályafutását. Bajmokról a következő napon még vagy 30 magyar embert vittek el Szabadkára, akiket a Zentai úti temetőben végeztek ki.”
„Martonoson és Horgoson 1944-ben 60 hívével együtt kivégzett Virág István plébános…”
Csurog ,Temerin, Bácsföldvár-Becse, Martonos, Horgos, Moravica, Újvidék, Zombor, Bezdán, Szenttamás, Bajmok…. Vér és még több vér
És azóta is…
Magyarverésekről hallott itt valaki?
1991
És 1991-92 dél-Baranya és kelet-Szlavónia…
Szentlászló, Kórógy, a baranyai falvak…
Baltával agyonvert emberek, megerőszakolt asszonyok, lányok, férfiak…
Felgyújtott, kirabolt, lerombolt templomok, egész falvak…
És joggal mondom-írom, hogy abszurd az önamnéziába ön-kényszerített vagy csak egyszerűen stupid magyar, aki ezek után ágyba bújik-bújna történelmi mészárosával…
Részemről az öröm, és a büszkeség:
Koszova a második –Horvátország után- ország, és a koszovái albánság a második, szívemnek kedves nemzet, amely életemben szabaddá és függetlenné lett.
Hogy Nemzetemnek Isten milyen sorsot szán?
2008. febr. 14.
The Szekler people under Romanian oppression
The Szekler people under Romanian oppression
Read it, Save it, Print it, Spread it!
Dear Sir,
We would like to bring to your kind attention the plight of the Szekler people living under Romanian oppression.
Szeklerland,
a country slightly larger than Lebanon with a population more than
twice that of Iceland, is situated in the south-eastern part of
Transylvania. The Szeklers are a people related to the Hungarians who,
although they lost their own language hundreds of years ago, they still
retain their own specific script. The country is mentioned already in
the Middle Ages as "Regnum Siculorum" (i.e. The Szeklers' Kingdom),
having its own separate National Assembly, customs and laws, under the
over lordship of the Hungarian kings, who recognised their autonomy in
change of their military services.
In 1918, at the end of WWI,
the Szeklers tried to establish their own state, the Republic of
Szeklerland, but were hindered by both the politicians of the
collapsing Hungary and the invading Romanians helped by the French.
Today
Szeklerland is still under Romanian occupation, accomplished against
the will of its inhabitants. Its people is subject to human right
abuses, discrimination, persecuted and deprived of land and national
resources.
The founding and activity of genuine Szekler
organisations is hindered by both the intolerant Romanian government
and by the leaders of the Hungarians of Romania, whose organisation,
the Democratic Alliance of Hungarians in Romania is part of the
governing coalition. Presently the Szeklers are denied not only the
exercise of self-determination but even the official use of their own
script and their own ethnic name.
In the same time it seems that
Romania's accession in 2007 will be accepted by the EU in spite of its
incomplete and retarded process of democratisation and regardless of
the Szeklers' plight. Thus Romania will bring into Europe the unsolved
case of the last of the small European nations lacking any collective
rights. This is likely to transform Szeklerland - where the tension is
already increasing, in a trouble-generating spot with serious
implications for the European security.
In order to promote the
Szeklers cause, on 25 June 2005 it was constituted in Belfast the group
of the Friends of Szeklerland. If you would like to obtain more
information about Szeklerland please do not hesitate to contact us.
We hope that this information will be useful whenever you will have to take decisions related to Romania and/or Szeklerland.
In the name of Friends of Szeklerland, yours respectfully,
Levente B***.
Eduardo Rózsa-Flores
www.szekely.tk
2008. febr. 13.
Rózsa-Flores Eduardo: Thomas L halálára
Meghalt jaj
/egy amerikai zsidó halálára/
meg hát...meghalt hát
A szőnyeg kiterítve már
a pokol bejáratánál
és éhesen az üst is vár
az idők végezeteiig
sül majd benne sül
az üstön
lassú tűzön sül
(utolsó perceiben
magyarul szeretett volna
bocsánatunkért könyörögni
de nem hagyta el hang a torkát
és így elment,
hörögve, és
végleg bűnösen)
/egy amerikai zsidó halálára/
meg hát...meghalt hát
A szőnyeg kiterítve már
a pokol bejáratánál
és éhesen az üst is vár
az idők végezeteiig
sül majd benne sül
az üstön
lassú tűzön sül
(utolsó perceiben
magyarul szeretett volna
bocsánatunkért könyörögni
de nem hagyta el hang a torkát
és így elment,
hörögve, és
végleg bűnösen)
2008. febr. 11.
Rózsa-Flores Eduardo:A Becsület Napja
Rózsa-Flores Eduardo:A Becsület Napja. A hősökről megemlékezni hazafias kötelesség!
Szurdokpüspökiben, a Mátra nyugati lankái között, számos német és magyar katona életét áldozta az 1944-es védelmi harcokban.
Az 1945-ös Budapesti kitörés emlékére, önkéntesek rendbe hozták a falu egyik temetőjében található Hősi emlékművet.
2008. Február 11-én, délután 17-órakor, a zagyvaszentjakabi (szurdokpüspöki) temetőben és az alatta emelkedő Szent Jakab templomban megemlékezés volt, amelyen igazán szép számban képviselték magukat a helyi, illetve jobbágyi, tari és pásztói lakosok is. A helyi egyházközségi asszonyok áhítatos éneke és a Magyar Himnusz elhangzása után közös ima következett, majd Rózsa-Flores Eduardo felolvasta beszédét. Ezután Rózsa Márton Zoltán, Wass Albert: Temetőben, című versét olvasta fel.
Az ünnepség alatt, a Nógrád-megyei Magyar Gárdisták álltak díszsorfalat.
A temetői ünnepség végén a jelenlévők elhelyezték a megemlékezés koszorúit, valamint számos résztvevő mécsest is gyújtott.
Bejelentés is elhangzott, miszerint tavasszal, helyi önkéntesek rendbe hozzák a faluban található másik katonai emlékművet és sírhelyet, mely emléket állít a harcokban elesett orosz katonáknak, és amelyben helyi civilek is el vannak hantolva. „Ha elvárjuk, hogy a Don-kanyarnál és máshol eltemetett testvéreink sírját rendbe tartsák és megadják a kellő tiszteletet az elesetteknek, mi sem tehetünk másképp. Példát kell mutatnunk. A halott katona már nem ellenség”
A Becsület Napi megemlékezés a Szent Jakab templomban folytatódott, a II. Világháborúban elesett magyar katonák és helyi lakosok márvány emléktáblája előtt Halász Gergő, gárdista felolvasta Ady Endre: Imádság háború után c. versét.
Az ünnepséget a Székely Himnusz közös éneklése zárta.
A BECSÜLET NAPJA
(Elhangzott 2008-02-11-én, a Zagyvaszentjakabi (Szurdokpüspöki) temetőben, az elesett német katonák emlékművénél)
A XX. század végén kevés olyan nyilvános megemlékezés, rendezvény akad, amin teljes egyetértéssel és határozottsággal vehet részt az, aki jobboldali beállítottságú embernek vallja magát, és azt komolyan is gondolja. Ám van egy esemény, amelynek emlékezetben tartása - bár történelmi szempontból is kiemelkedő jelentősséggel bír - jóval túlterjed a történelmi szerepén. Mindez a Magyar Apostoli Királyság ellenséges hatalom általi teljes, és a mai napig terjedő hatású elfoglalása előtt történt. Éppen ezért példát mutatva kiemelkedik a mai általánosan elterjedt hazugságok és idiótaságok ingoványos köréből. Ez az esemény az, amikor a kommunista hatalom ellen Budapestet már több hónapja védő sereg maradványai megmutatták, mi a becsülettel és tartással járható és járandó út: soha meg nem alkudva a harc folytatása azzal az ellenséggel szemben, amellyel megalkudni soha nem lehet. Erről a hősi tettről emlékeznek meg a Becsület napján.
A XX. század közepén az ezeréves Magyar Apostoli Királyság gyakorlati fennállása végveszélybe került. A kommunista Szovjetunió vörös hordái 1944. szeptemberére elérték az ország határát. Útjukat Románia augusztus 23-ai árulása könnyítette meg jelentősen.
A magyar és a német csapatok vért, áldozatot nem kímélve harcban álltak a sokszoros túlerőben lévő, még saját parancsnokaik által is vágóhídi barmokként kezelt vörös csapatokkal. Állati hordáik október végére végigrabolva és pusztítva az országot, elérték a fővárost. A német-magyar csapatok a kezdeti bizonytalanságok után védelemre rendezkedtek be azzal, hogy vagy itt állítják meg az ellenséget, vagy sehol, de az önfeláldozó harccal leköthetik az Európát délkelet felől támadó ellenséges erők legnagyobb részét, megakadályozva a szovjetek vészterhes nagyságú térnyerését a kontinensen. A magyarországi harctér kiesése esetén - amiben központi szerepe volt Budapestnek - az angol-amerikai közös erők - mint kisebbik rossz - Európának túl kicsiny hányadát tudták volna hatalmuk alá hajtani. Az így létrejövő rendkívül erős szovjet túlsúly miatt a Szovjetunió kétségkívül egészen más - méghozzá jóval agresszívabb - politikát folytatott volna a II. Világháború után, nem pusztán Ausztria, hanem egész Európa tekintetében. Nem elképzelhetetlen, hogy ezzel a háttérrel hatalmát az Atlanti-óceánig terjesztette volna, a maradék Nyugat-Európában véghezvitt belső bomlasztás vagy külső erőszak által.
Az ostrom Sztálin közvetlen parancsára 1944. október 29-én kezdődött meg. Ekkor a támadás még csak a pesti oldalon folyt, a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front csapatai azonban a túlerejük ellenére nem tudtak komolyabb eredményt elérni. Kellő erő hiányában nem lehetett megakadályozni a Vörös hadsereg átkelését a Dunán és Budapest körülzárását. Ezt a feladatot a Tolbuhin által vezetett 3. Ukrán front hajtotta végre, amely a teljesen védtelen Dél-Dunántúlon szinte akadály nélkül haladt előre. 1944. karácsonyára azonban ez is bekövetkezett, a német-magyar csapatoknak immár körkörös védelemre kellett berendezkedniük. Ám a védőknek sikerült megakadályozni, hogy a kommunista erők november 7-ére elfoglalják a fővárost, ahogy azt azok tervezték, sőt, sem november harmadik, sem december első, sem negyedik hetén sem sikerült bevenni, bár az egyre türelmetlenebb Sztálinnak a küldött ígéretekben ezen időpontokat jelölték meg.
A védők - akiket német részről Karl-Pfeffer Wildenbruch Obergruppenführer, magyar részről Hindy Iván vezérezredes vezetett - hősies helytállása folytán az ostrom rendkívül hosszan elhúzódott, értékes heteket, ezzel együtt Európában értékes területeket mentve meg a szovjet csapatok elől. Azonban az erős támadások alatt a védősereg száma jelentősen lecsökkent. Pest megmaradt területeit január 18-án fel kellett adni, amikor a vörös hordák már majdnem teljesen elfoglalták a sokszáz éves hagyománnyal rendelkező városrészt. A védelem már csak Budára összpontosult. A város felmentésére indított három német hadművelet is kudarcot vallott. A védők már szinte csak a Várhegyet tartották ellenőrzésük alatt. Február 10-ére az élelem teljesen elfogyott, lőszer már alig volt.
A német-magyar csapatok választhattak: vagy megadják magukat, esetleg harc nélkül lemészárolják őket, vagy kitörnek. A fegyverletétel teljesen érthető lett volna. A három hónapja szinte egyfolytában harcban álló, éhező katonák a teljes kimerültség határán álltak. Ha kitörnek, egy nap alatt kell megtenniük azt a távolságot, amit a szovjet csapatoknak 50 nap alatt sikerült. Mindezt tüzérségi előkészítés és fedezet nélkül, az emeleteken és háztetőkön lévő ellenséges lövészekkel, beásott és mozgó harckocsikkal szemben, csupán egy-két saját harckocsival támogatva úgy, hogy a kézifegyvereikhez is csak pár darab lőszer maradt. Ha megadják magukat, talán egyszer valahogy hazakerülnek, de valószínűleg életben maradnak, hiszen a megszállók "csak" az SS katonákat és a sebesülteket mészárolták le azonnal. De ők nem ezt az utat választották. Ha megadják magukat, annak a hatalomnak a lába elé teszik le a fegyvert, amelynél bestiálisabb még soha, sehol nem fordult elő a történelemben. Hindy Iván szavaival: "A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot, és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette." Egy ilyen hatalom elé még akkor sem voltak hajlandók letenni a fegyvert, ha a kitörés rendkívüli kockázatokkal járt.
1945. február 11-én este 8 órakor megindult a kitörés. A 43900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek, az összlétszám negyedrésze sebesült. Három lépcsőben tervezték végrehajtani a hadműveletet. Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a 8. Florian Geyer SS-hadosztály maradék egységei indultak rohamra. Őket követte a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélosgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül a járóképes sebesültek következtek volna. A főparancsnok és a vezérkar 500 SS katona kíséretében próbálkozott meg a kitöréssel az Ördögárkon keresztül. A vörös csapatok azonban számítottak a kitörésre és az is elképzelhető, hogy a hadműveletet részleteiben elárulták. Három védelmi lépcsőt alakítottak ki. Az első a Széll Kálmán térnél (ma Moszkva tér) volt - erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei. A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontot nyújtottak a fentről tüzelő oroszoknak. Ugyanez történt az Olasz fasorban is (ma Szilágyi Erzsébet fasor), ahol az áttörés szintén rendkívüli véráldozatot követelt, és a fasor végén, a Szent János kórháznál beásott T-34-esek és nehézfegyverek várták a német-magyar csapatokat. Viszonylag könnyen ment az áttörés délnyugat felé, igaz, arra nem is terveztek kitörési útvonalat, Wolff alezredes akkor vezette arra csapatait, amikor már látszottak az Olasz fasor veszélyei. Egyes csapatok a fogaskerekű vonalán igyekeztek nyugat felé, kevés sikerrel - arra található a legtöbb tömegsír. Az Ördögárokban haladó vezérkarnak a jelentős szovjet erőösszpontosítás miatt nem sikerült a kijutás, kénytelenek voltak más kijáratot keresni, Wildenbruch egy budai villában, Hindy a várban esett fogságba. A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16 000 embernek sikerült Buda határát elérnie. A csata közben elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkos lett: Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Zehender, a 22. SS-lovashadosztály parancsnoka, Rumohr, a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Vannay László őrnagy, aki egy önkéntes rohamzászlóaljnak volt a parancsnoka, és a legendás Prónay Pál is.
A Buda határát elérő német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat. Egy részük nyugat felé haladt, más részük Esztergom irányában próbálta elérni a saját csapatokat. Nehézfegyverzet és páncélosok hiányában azonban nem tudták keresztülverekedni magukat a jól megerősített szovjet csapatokon. Bár az erdők viszonylagos biztonságot nyújtottak a szovjet csapatok és páncélosok elől - csatarepülők ott is támadták őket -, de az erdőkből kiérve semmilyen fedezék nem állt rendelkezésükre. A Budapestet ostromló ellenséges csapatok megfordultak és az áttörőkre vadásztak.
A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el. Közülük legtöbben a Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. A sebesültek és pár ezer ember el sem indult - ez utóbbiak nem vállalták a kitörést, de szép számmal voltak köztük olyanok is, akikhez a kitörési parancs el sem ért. Velük együtt a szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során. A többiek valószínűleg mind meghaltak, bár a tömegsírokban csak töredéküket találták meg. Ezek a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak.
1945. február 11-ére emlékezni kötelessége mindenkinek, aki szembehelyezkedve a modern, szinte mindent és mindenkit elborító baloldali szemlélettel, jobboldali embernek, az igazság és a jog szerint ma is fennálló Magyar Apostoli Királyság hívének vallja magát - emlékezve arra, hogy a minden értéket elpusztító sötétséggel szemben semmilyen megalkuvás nem lehetséges.
(K.G-R-F.E)
Wass Albert:
TEMETŐBEN
Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.
Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtan fénylik a hold az égen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.
Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?
Ó mondd, küzdelem-e az élet?
S a célt, a célt láttad-e már?
Vagy minden porrá, semmivé lett,
S végsemmisülés a halál?
Mondd, mért ködös az élet útja?
Mért csábít, ami messzeség?
Vagy az élet homályba futna,
S csak ámítás ott fent, az ég?
Ó mondd, ott lent mindennek vége?
A halál ősi vér-adó?
Vagy csak fáradtság pihenése,
S csak annyi, mint az este szó?
Csend van. A sír nem válaszol. Süket.
S a holt alussza csendes álmait.
A bús fenyő sötéten megremeg,
Egyik bagoly másiknak válaszol.
Lomha árnyak suhannak nesztelen.
Egy orgona szól messze, valahol…
Talán esküvő… talán rekviem…
Ady Endre:
IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN
Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.
Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.
Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.
Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.
Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
2007. jún. 25.
Szabadságot a politikai foglyoknak
Elfelejtettük a politikai foglyokat?
Szabadságot Polgár Tamásnak (Tomcat)
és az alkotmányos diktatúra börtöneiben sinylödő minden politikai fogolynak
Szükségesnek tartjuk az ártatlanul, a neo-konzervativ, neo-bolsevik diktatúra börtöneiben sinylödő minden politikai fogolynak az összeirását, a névsor nyilvanosságra hozatalát.
Érdemes lenne természetesen tisztázni, hogy egyáltalán politikai fogolyként vannak-e a szabadságuktól megfosztva, tudomásunk szerint több tucatnyian.
Egyben követeljük a fogvatartottakkal szemben érvényben lévő, minden megkülönböztetés azonnali megszüntetését.
Kéretik nem elfelejteni, hogy minden előzetes letartóztatásban fogvatartottat megillet az ártatlanság vélelme.
Gyüjtsük össze a neveket, aki ilyenről tud, jelezze a szerkesztőknek (info@jobbik.net)
Ma értük harcolni kötelességünk. Holnap mi következhetünk!
Horváth Ádám
Rózsa-Flores Eduardo
2007. máj. 4.
kamú nácik
Rózsa-Flores Eduardo: A TV2 elővette…
Bácsfy Diánát.
Íme a válaszunk: megalakítjuk a Szerelem Önkéntesei Rohamosztagokat
(SÖR)
Hajra fiúk, hajra lányok! Megszületett agyamban a mentő ötlet! Nincs többé kommunizmus, nincs többé nácizmus!
A kielégítetlenségtől szenvedő pártvezérek és vezérnők boldogítására, mindenki lépjen be a most önszerveződő SÖR alakulatokba.
Kiadós szeretkezésekkel a világbékéért!
Ágycsaták a humanista együttélésért!
Nem kell többé olajos-bűzős fegyver, elég a minden patikában-trafikban olcsón beszerezhető óvszer!
Hogy nem minden esetben szívtipró, Barbie-szépségű a pártvezér vagy vezérnő?
Hogy zavaró a kefebajusz vagy a bibircsókos orr?
Mindenre van megoldás-gyógyír: először hit kell, hit a békében, az egyenlőségben, a testveriségben, másodsorban –ha a hit nem volna elég- ott vannak a technikai segédeszközök: sötét napszemüveg, párna, papírzacskó, és a villanykapcsoló!
Mi lett volna, ha Hitler nem szenved mini pénisz komplexustól?
Mi lett volna, ha Sztálin megtálalja a megfelelő, izmos domináját?
És Rákosi szexisen tar koponyája nem izgatott fel senkit?
Mi lett volna, ha Kádár nem utálatos a perkelt szafttól, ha nem ragja a körmeit, és ha mindez nem hátrányként jelentkezik, és valaki felvállalja tényleges boldogítását?
És ha Pol-Pot, a dél-kelet ázsiai férfiideál kegyeit keresték volna tömegesen az ottani lányok? És….ha önkéntes hőslányok ostromoltak volna a hórihorgas Szabó Albit?
És ha Bácsfy Diánát…Nem. Itt megbukik elméletem. Erre nem tudok mit mondani. Legfeljebb azt, és reménykedem, megtaláljak az utat hozzánk, a Szerelem Önkéntes Rohamosztagaihoz azok, kik annak idején felbérelték, felhasználtak a hol volt, hol nem volt náci leányt és lerójak áldozatukat a szerelem oltárán, megakadályozandó azt, hogy eme förmedvény, kielégítetlenségében, maga alá gyúrjon minket mind, azaz az egész emberiséget.
Bácsfy a TV2-ben –érdemes végignézni a videót, ámde témánk szempontjából fontos igazán csak az utolsó más fel perc!
http://tv2.hu/mokka/cikk/140767/
Hamlet...Macbeth...kádár
Rózsa-Flores Eduardo: To be or not to be? Nem ez itt a kérdésEzekben a feszültségtől terhes pillanatokban, napokban, hetekben, mikor amazok szerint, mi fasiszta, mi az hogy, sőt, neonáci és irredenta disznók, felelősek volnánk-vagyunk mindenféle temetői banzaiért, és mikor a gyilkos védelmébe kelnek, sosem jobb napokat látott, mindenféle bértollnokok, hamarjában eszembe jutott a klasszikus. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy képileg jutott eszembe, majd, hirtelen ez is, szemből támadott a differencia, mármint, hogy ama bizonyos darab nem stimmel, az Hamletra gondolok, merthogy ott a koponya, emlékszik mindenki ugye?
De a koponya, az ott sem volt, a darabban, elő lett kaparva, ha emlékeznek, a temetőből, nem tudom a hányadik színén, és akkor hangzik el ama bizonyos híres mondat, amit nem írom le ide most, mert úgyis mindenki tudja, (ott van jegyzetem címén, a gyengébbek kedvéért!)…és akkor, puff, kongott tompán a vészharang a fejemben…
Koponya?, temető?, itt valami nem passzol…
Más a történet –bár Yoricknak bizony, ebben a történetben is volna dolga, nem is kicsi…
És mint mindig
Most is
Segítségemre sietett jó szellemem
És eszembe jutott:
Macbeth…
Hogy is volt? Idézem:
„Nemsokára azonban történt, hogy Duncan király, kinek két fia volt nejétől, Siward northumberlandi gróf leányától, az idősebbet, kit Malcolmnak hivtak, Cumberland herczegévé tette, hogy ez által utódjává legyen halála után a trónon. Ez nagyon bántotta Macbethet, mert látta, hogy ez intézkedés meghiúsítja reményeit. (Mert az ország régi törvényei szerint ha az, kinek következnie kellett, nem volt elég idős a királyság átvételére, az foglalta el helyét, ki vérségre legközelebb állt hozzá.) Fontolgatni kezdé tehát, hogyan nyerhetné el erőszakkal a királyságot, s azt hivé, helyes oka van a visszavonásra, mert Duncan minden lehetőt megtett, hogy megfoszsza őt minden jogtól és igénytől, melylyel később talán birhatna a koronára…”
És
„Macbeth uralkodása eleinte üdvösnek látszott, de nemsokára megmutatta valódi mivoltát, midőn igazság helyett kegyetlenséget gyakorolt. Mert a lelkiismereti furdalás (mint minden zsarnokot és jogtalan bitorlót) folytonos félelemben tartá, hogy számára is azon kehely készül, melyet ő nyújtott elődjének. A boszorkányok szavai sem mentek ki elméjéből, kik midőn neki igérték a királyságot, azt egyszersmind Banquo ivadékának is megigérték. Meghítta hát Banquot, Fleance nevű fiával, estebédre, melyet számukra készített. Itt Macbeth szándéka szerint mindkettőt rögtöni halálnak kellett érni bizonyos gyilkosok kezétől, kiket e czélra felbérelt, megparancsolván nekik, hogy Banquot és fiát a palotán kívül, midőn házukba visszatérnek, megöljék, nehogy az ő háza rossz hírbe jusson és ő annak idején igazolhassa magát, ha valamivel vádolnák vagy valami gyanú támadna ellene…”
És
„Malcolmhoz érkezve lefesté előtte, mily nagy nyomorba sülyedt Skóczia a zsarnok Macbeth borzasztó kegyetlenségei miatt. Népe azért halálosan gyűlöli és semmit sem kiván oly forrón, mint megszabadulni a rabszolgaság ez elviselhetetlen igájától. Midőn Malcolm hallá Macduff szavait, melyeket fájdalmas hangon monda el, mély sóhajra fakadt hazájának szomorú sorsa fölött, mire Macduff a legkomolyabb szavakkal sürgeté, szabadítsa meg a skót népet ily kegyetlen és vérengző zsarnoktól, minőnek Macbeth annyi tette által mutatta magát. Könnyű feladat lenne ez reá nézve, nemcsak jogára való tekintetből, hanem azért is, mert a nép komolyan kivánkozik bosszút állni a sok kegyetlenségért, melyet Macbeth rossz uralkodása és erőszakoskodásai miatt naponkint szenvedni kénytelen. Ámbár Malcolmot nagyon elszomorítá honának sorsa, melyet Macduff előtte lefestett, mégis félt, hogy Macduff nem becsületes szándékkal beszél, vagy hogy Macbeth küldte őt; azért tovább is ki akarta fürkészni, tetteté magát és így felelt: „Valóban nagyon elszomorít skót hazánk boldogtalansága; de jóllehet őszintén vágyódom, mégsem vagyok rá alkalmas bizonyos gyógyíthatatlan bűnök miatt, melyek fölöttem uralkodnak. Először is oly mértéktelenűl kéjvágyó és érzéki vagyok, hogy ha Skóczia királyává lennék, minden szüzet és asszonyt megbecstelenítnék, úgy hogy mértéktelenségem reátok nézve még elviselhetetlenebb lenne, mint Macbeth véres zsarnoksága.” Erre így felelt Macduff: „Ez mindenesetre igen nagy hiba, mert sok nemes fejedelem és király vesztette el életét és trónját miatta; mindazonáltal elég asszony van Skócziában, és azért kövesd tanácsomat. Légy királylyá, s én oly óvatosan fogom az ügyet vinni, hogy titokban kielégítheted vágyadat a nélkül, hogy valaki észrevenné.” Erre így szólt Malcolm: „A legpénzvágyóbb teremtés vagyok a földön, és ha király lennék, mindenféle útat-módot keresnék földek és javak szerzésére, és a skót nemesek legnagyobb részét hamis vádak által veszélybe dönteném, hogy földjeiket, javaikat és birtokaikat magamávé tegyem. Hagyj tehát ott, a hol vagyok, mert ha az ország királyává lennék, kiolthatatlan kincsvágyam olyan lenne, hogy mostani bajotokat még elviselhetőnek találnátok a határtalan erőszakkal szemben, melyet megjelenésem vinne közétek.” Macduff erre így felelt: „Ez sokkal rosszabb hiba, mint az előbbi, mert a kapzsiság gyökere minden bajnak, és e bűn miatt bukott meg királyaink legnagyobb része. De mégis fogadd tanácsomat s vedd el a koronát; van elég arany és kincs Skócziában, hogy kapzsiságodat kielégítse.” Erre ismét felelt Malcolm: „Továbbá hajlandó vagyok a képmutatásra, hazugságra és a csalás minden más nemére, úgy hogy semmiben sincs annyi örömem, mint elámítni és megcsalni azokat, a kik bizalommal és hittel viseltetnek irántam és szavaim iránt. És ha semmi sem való inkább a fejedelemhez, mint állhatatosság, igazság, hűség és más nemes erények, melyek az őszinteségben gyökereznek, akkor láthatod, mennyire képtelen vagyok én az uralkodásra, és ha van módod minden egyéb bűnöm elfojtására vagy elrejtésére, kérlek, találj módot, hogy ezt is megszűntethesd, mint a többit.” Erre így szólt Macduff: „Ez a legrosszabb valamennyi közt, azért elhagylak és mondom: Oh ti boldogtalan, sajnálatra méltó skótok, kik annyi és oly sokféle bajba sülyedtetek, melyeknek egyike rosszabb a másiknál! Van egy gonosz és átkozott zsarnokotok, ki jog nélkül uralkodik fölöttetek, kegyetlenségével elnyomva titeket; de az, kinek joga van a koronára, oly tele van az angolok minden aljasságával és bűnével, hogy nem méltó a trónra; mert saját vallomása szerint nemcsak kapzsi és kiolthatatlan kéjvágyó, hanem csalfa is, mint az áruló, s egy szavának sem lehet hinni. Isten veled Skóczia! most már örökre száműzöttnek tekintem magamat, vígasztalás és segítség nélkül!” És e szavakkal keserű könyek gördültek végig arczán. Végre, midőn távozni akart, Malcolm visszatartá karjánál fogva és mondá: „Légy nyugodt, Macduff, mert a nevezett bűnök egyikével sem birok, s csak játszottam veled, hogy próbára tegyelek. Mert már többször akart Macbeth ily módon hálójába kerítni; de mennél kevésbbé mutattam hajlandóságot kérésed teljesítésére, annál inkább fogok igyekezni végrehajtásában.” Erre átölelték egymást, kölcsönösen hűséget igértek egymásnak, és tanácskozni kezdtek, hogy lehetne legjobban czélt érniök…”
És a történet vége:
„Malcolm gyorsan üldözé Macbethet és a csata előtti éjjelen a birnanei erdőbe érkezett, s midőn serege ott egy ideig pihent és felüdült, minden embernek megparancsolá, hogy az erdő valamelyik fájáról oly nagy ágat vegyen kezébe, a milyent csak elbírhat, hogy másnap reggel tömör sorban és nem láttatva az ellenség közelébe jussanak… Reggel, midőn Macbeth ily módon látta őket közelegni, először csodálkozott, végre azonban eszébe jutott a jövendölés, melyet sok idő előtt hallott, és hogy most beteljesűl a birnanei erdő vándorlása… Mindamellett csatarendbe állítá embereit és bátorságra inté őket; de midőn ellenségei eldobták az ágakat és Macbeth látta nagy számukat, gyors futásnak eredt, és Macduff nagy gyűlölettel üldözé, míg Lunfannainebe érkezett. Macbeth látva, hogy Macduff szorosan sarkában van, leugrott lováról és mondá: „Mit jelent ez, áruló, hogy ily hiábavaló módon üldözöl, mert az én sorsom nem az, hogy anyaszülte teremtés kezeitől essem el; jer hát és vedd jutalmadat, melyet gonoszságaiddal megérdemeltél.” És ezzel fölemelte kardját, hogy megölje. Macduff azonban leugrott lováról, feléje ment, s kezében tartva a meztelen kardot, így felelt: „Igaz, Macbeth, és most véget fog érni telhetetlen kegyetlenséged. Én vagyok az, ki nem születtem anyámtól, hanem testéből vágtak ki.” Erre hozzálépett és lesújtotta. Azután levágta fejét vállairól, póznára tűzte és Malcolmhoz vitte… Ez volt Macbeth vége, miután tizennégy évig uralkodott Skócziában.”
Nem folytatom…
Ha valakinek van kedve, és az egészet elolvasná, vegye le a polcról, fújja le a port vagy itt áll ez a link:
http://mek.oszk.hu/04500/04585/html/magyar.htm
Végezetül pedig, álljon itt néhány kép
Nem e rútul megcsalt és megerőszakolt kishonunkban készültek, hanem mindenhol, a nagy színpadon.
A függönyök végleg félrehúzva, a bizonyos koponya a mindörökké szomorú herceg kezén, ….és marad a düh, és a sírás…
További szép napot Magyarország, te boldogtalan!
