Nem szokásom úti beszámolókat írni. Különösen nem olyanokat hogy itt aztán ezt lehet venni, amott azt enni-inni, és mik a legfontosabb ámde unos-untalan ismertetett szobrok, műemlékek. Illatokat, színeket, sőt mi több, kézfogások erőséget és az érzést, azt az érzést–én legalábbis- max. versben tudok leírni.  Így tehát maradok a kaptafámnál, kellően megtanultam kezelni, mikor a „Disznóságok gyűjteményét” c. kötetemet raktam össze. Jöjjön tehát első Szudáni utam.

 

I.
Jól kezdődik. Péntek 13. van. Ferihegyen már csak Népszabadságot kaptam. Elgurul a gép. Előveszem tehát. Az újságot. Két vicc van benne. Az egyik sótlan, szóra sem érdemes. A másik izgalmasabb, kép is jár hozzá. Kis repülőgép összetörve valamelyik Stockholmi parkban…

II.
Elsuhan, miazhogy, száll el mellettem egy, hollófekete majdnem átlátszó ruhaszerűségbe öltözött sejtelmes női csontváz.
Orosz kurva. Ő most az egyik leghíresebb madám az egyik Alexandriai mulatóban- tájékoztat az a kövér lengyel –minden lengyel kövér? Olyanok, mint a bajorok…- akivel pár perccel korábban beszélgetésbe elegyedtünk.
Nem baj, mondom, nem zavar sem az hogy orosz sem az, hogy kurva…
Állítólag megmérgezte a férjét valamiféle skorpió méreggel- erősködik a lengyel.
A nőszemély már messze ringatja magát a távoli WC irányában, azonban a parfüm felhő, amit maga után húz mint halálhozó kígyó átölel, körültekeredik nyakamon, simogatja férfiasságom- és folytatódik haldoklásom most is mikor itt ülök a nemtelen klaviatúrám fölé görnyedve.
Félretéve a minden sarkon leselkedő nemiségről folyó kéretlen eszmefuttatásom, a lényeget írom tovább.
Az ijesztő, de mi tagadás, kellemes illatfelhőben burkolózva, szemem becsukom, és eszembe jut az az összetört „kráznájá mászkvá” üvegecske a moszkvai Lomonoszov liftjen, a 80-as évek elején…és a másnapi vörös téri párádé, nukleáris hordozó rakétákkal…és a találkozó a veteránokkal, és dunsztos üvegekben automatából vásárolt sör valamilyen lakótelepen, és a részeg fetrengés az egyetem előtti parkban. Oh, asszociációk szabadsága, o mohó ifjúságom hova tűntél?
Száll a „krásznájá mászkvá „most is, és én is, éppen Ciprus felett, délre, délre….

III.
Túléltem. Le nem zuhantunk és az orosz madám kairói maliciózus mosolyát is túlélem. Megyünk tovább Karthoum felé. Esemény nem történik. Végig alszom az utat.

IV.
Khartoum



Két hónappal ezelőtt egy krokodil megette a helyi orvosi egyetem dékánjának két éves kisfiát. Csak az egyik cipős lábát találtak meg. A szerencsétlen gyermeknek. Ez csupáncsak azért érdekes mert utazásom alatt valaki az mondta –Oh azok a pesti mindentudó nagyokosok!-, hogy még 68-ban kilőtték volna az utolsó fogas hüllőt. Ennyit erről. Amúgy a CNN ma közölte, az amerikaiak keresik a beavatkozás lehetőségét Szudánban, és egy bombázást sem lehet kizárni. Jól nézzünk ki.
Nem mellesleg az idegesség semmi jelét nem látni a majdnem négymilliós városban. Amúgy az ilyen helyeken szokásos golyószórós dzsipek ott vannak a hidakon, van elég belőlük, Khartoumban, hídból és golyószórós dzsipből, rendőr és sétafikáló katonából is elég van, nekem úgy tűnik. Más, ami arra utálna, hogy itt bármi baj lehet, nem látok.
Szólnak a szálloda recepciójában, legyünk óvatosak, ma, könnyen ránk szakadhat egy kis haboob (homokvihar).

V.
Szúk

Elmászkálok a legközelebbi szúk-rá. Gyönyörű. Leszámítva a sok globalista-imperialista ízléstelen műanyag szart, gyönyörűek az emberek van belőlük annyi, és árnyalataik mint az árúnak a fűszeresek utcában. És az illatok, Istenem, paradicsomi állapot! Keveredik a mangó a guavával, és a minden második boltból áramló tömjén és tömjénkeverékek illatával…
Amúgy botrány! A kínai terjeszkedés itt is érezteti hatását, néha olyan érzésem támad, a pesti józsefvárosi piacban járok… Ha nem volnának itt ezek a mosolygós, kedves emberek untalan, még azt hinne az ember, ki sem mozdult csonkapocsolyából…

VI
Miniszter

Ma az egyik minisztériumban is jártunk. És életem legóriásibb nőjét ismertem meg. Csillogó ébenfa a bőre. Fehéren világító igazgyöngy a foga. És a kezei… Óriási. Két méter magasságból mosolyog ránk, és mint a megbűvölt kígyók mereven állunk ott és vigyorgunk. Ő az egészségügyi miniszter. Elmondja hány új korházat, egészségházat, mozgórendelőt terveznek építeni, szolgálatba állítani a következő félévben, elmondja azt is mire van szükségük, és hogy tudunk e segíteni. Vigyorogva távozunk. Mama Afrika integet az ajtóból. Nekem egy idő után eszembe jut a magyarországi kis törpe doktor, aki eladta-tönkretette korházainkat… Döntök. Ha beteg leszek, Szudánba megyek, Mama Afrika kezébe helyezem magam. Meggyógyít. Ziher.

VII.
Fegyverszállító

Ülök egy pazarul berendezett irodában, a khartoumi repülőtér mellett. Velem szembe, íróasztala mögül mosolyog rám az az ember, aki a legtöbb fegyver szállította az ezer sebből vérző Boszniának. Fölötte az elhunyt Izetbegovics elnök képe lóg a falon. Utoljára Szarajevóban mosolyogtunk egymásra. Akkor éppen a bosnyák külügyminisztériumban jártam átadni azokat a térképeket és fotókat, melyek a magyar-szerb „zöld” határban készítettem barátaimmal az illegálisan de vígan fegyvercsempéző szerbekről. Született is ezután valami tiltakozó jegyzékféle, amit a bosnyákok eljutattak a magyar külügyéreknek. (ezt a történetet teljes egészében nemsokára leírom…).
Eltelt az óta egypár év. Emberem ki lett tiltva több európai országból. Én meg, kelletlen kalandor lettem azok szemében, kiknek az emberi élet védelme, az önrendelkezés és a szabadsághoz való jog csupán lózung. A bizniszben. Lásd a szudáni Darfur körüli cirkuszt. 30 éve tart a polgárháború. Több millió ember halt meg eddig. Az ok? A területen fölfedezett kőolajmezők. Kik fegyverzik-képzik ki a lázadókat?  Természetesen az amerikaiak és a törvénytelen cionista állam. Ennyit erről. Szegény Bosznia. Sem olaj se semmi. Csupáncsak az „iszlám idegen test” Európa szívében. Undorító képmutatás.

VIII.
Homokvihar





























Izgalmas, gyönyörű, pazar, lélegzetelállító (szó szerint!) és félelmetes. Jön, beborít és elmegy. A szállodai szobából nézem. Majdnem pánikba esem, mikor látom, hogy a finom vöröses homok az amúgy-nem-kellene-ott-lenniük ablak réseken keresztül szüremlik be a szobába. Gyűlik is szépen. Folyik be, mint a víz. Eszembe jut, pár óra vagy pár nap esetleg, és betölti a szobám, és akkor nekem kampec? Nem tudok kalkulálni, sosem voltam jó a számokkal. De aztán elmegy a vihar. Én ott maradok és nézem, bizalmatlan, a homokfoltokat, kupacokat. Visszajön az adás a TV-be. Közlik éppen, hogy Kairón is átvonult a haboob. Már hat ember meghalt. Kettő megfulladt, a többiek közlekedési balesetekben. Szépen vagyunk. Fránya természet.

IX
Forradalom


Ülök a budin. Megy a hasam valami romlott rántott halféleség miatt. Elmélkedem Szudán, és a saját jövöm fölött. Hirtelen autódudálást, kiáltásokat hallom az utca felől. A dudálás, és az egész zaj ritmikus és egyre sűrűbb. Hoppa! Már megint jókor és jó helyen vagyok, gondolom. Az első dolog, ami eszembe jut, az, hogy kitört a forradalom.
Nadrágot fel, és rohanok ki az erkélyre. Alattam az utcán nagy a tömeg és egyre hangosabbak a kiáltások. Fölhívok valakit. Mi van?- Mi történt?- Forradalom?- Bush rosszul let?-, Nem, nem, –jön a válasz- fociban 2-1-re, legyőztük Nigériát.
Hirtelen elszégyellem magam. Rádöbbenek, még létezik valamiféle normális világ. El kellene mennem szabadságra….

X.
Szandzsák

Évek óta várom a híreket a Szandzsákról. Amikor háborúztunk Horvátországban, amikor kitört a gyalázat Boszniában, majd a Koszovai háború idején…
A hírek most arról szólnak „fundamentalista muszlimok fegyverraktárára bukkant a szerb rendőrség Novi Pazar közelében”.
Ajánlom visszalapozni és visszakeresni milyen jelzőket használt a szerb média Bosznia és Koszova idején., mikor minden lelőtt, lemészárolt gyerek, asszony, aggastyán elvetemült terrorista volt, de minimum muszlim fundamentalista gyilkos.
Emlékszik még valaki Srebrenicára?
A gyalázatos magyarországi média –olvasom az interneten- most is, a szerbek hivatalos propagandáját szajkózza.

XI
Kontinens átfutás


Gordon, brít kormányzó halála

Júniusban folytatom. Írok majd szerelemről. A kék és a fehér Nílusról.  A mahdi felkelésről, mikor először a történelemben elvertek a port a gőgös briteken 1885-ben. És utamról a szudáni-etiópiai határtól, Khartoumon keresztül át az egyiptomi határig. Kíséretet kell biztosítanunk egy tíz európai sportolóból (köztük két magyar) útját Szudánon keresztül. A csoport márciusban indult el Fokvárosból, végcéljuk Alexandria. Lehet, oda is elmegyek, és megkeresem az orosz, „krásznája mászkvás” lenge feketeruhás hölgyet….emlékeznek, ugye?