Rózsa-Flores Eduardo blogja

tortenelem bejegyzései

2008. febr. 19.

Rózsa-Flores Eduardo a magyar jobboldálról és Koszováról

Rózsa-Flores Eduardo:

A stupid magyar nemzeti-jobboldali-konzervatív-nacionalisták esete az albánokkal és Koszova függetlenségével.


Egyszer már keményen felháborodtam, mikor az egyik Becsületnapi megemlékezésen, Pesten, annak apropóján, hogy ugye „fehér nemzetek” meg miegymást, a meghívott kemény vonalas rácok zászlójukat önfeledten lobogtatták a magyar vár utcáin (de voltak ott fehér oroszok, és fehér szlovákok is, hogy miért hiányoztak a vasgárda emlékét ápoló fehér románok a mai napig, nem tudom).

Most, viszont, 48 órája folyik, mint a használt víz a lefolyón, a jobboldali, konzervatív, nacionalista, nemzeti (ha van még használható jelszó, szóljon valaki) médiákból a rácok iránti együttérzés, megértés, sőt szolidaritás az albánok ellenében.
Hát ezek megkergültek? Kérdezte egy fiatal barátom levélben.
Nem – válaszoltam -, szó sincsen róla, csak az kergülhet meg akinek annak előtte a helyén volt meg az esze.
Mert semmiképpen nem nevezhető normális állapotnak, hogy magyarok (és nem állampolgárokra gondolok) bárhol is éljenek a világon –egyesek turbó módra állítva a billentyűzetet az emigrációból osztják az észt, ja, könnyű nékik…irigylésre méltó bátor életük…tisztelet a kivételnek, persze, miszerint mi barmok miért nem állunk ki a szegény rácok mellé, akiket most hasonló sorscsapást ért, mint szerencsétlen nemzetünket Trianonnál.

Kezdjük.
Azért mert mi nem érdemeltük meg –Trianont. A rácok meg nem érdemlik meg Koszovát.
Mert a rácok mindent megtettek azért, hogy az albánok megutáljak őket –és ez a minimum az évtizedes sanyargatásokért. Mert üldözték az albánokat nyelvük használata miatt, kultúrájuk iránti ragaszkodás miatt, példás nemzeti összetartásuk miatt. Mert megölték és eltüntették azokat, akik egy kicsit hangosabban –bátrabban?- mertek kiállni nemzetközösségük jogaiért. Börtön, a kommunista érában Goli Otoki koncentrációs tábor, kínzások, végül száműzetés járt az albánságnak a rossz emlékű Jugoszláviában majd Szerbiában csupán csak azért mert ragaszkodtak nemzeti identitásukhoz, védték ősi közösségi értékeiket.
Jöttek a nyolcvanas-kilencvenes évek. Az albánok szó szerint megunták a sanyargatást, az elnyomást de tudván, a meghatározó nemzetközi tényezőktől nem lehet várni önzetlen segítséget, nem siették el már akkor célul vett függetlenedést. A példás önmegtartoztatás és stratégiai gondolkodás képességéről tették tanúbizonyságot. Megszervezték, szó szerint, párhuzamos államukat. Igazgatás –anyakönyvvezetés, bíróságok-, iskolák, de még az egészségügyi szolgáltatás is a föld alá vonult –fél illegalitásba, és többé albán asszony nem szült „szerb” kórházban, albán gyermek többé nem járt, nem tanult „szerb”iskolában.
Zajlottak közben szépen sorban az újkori balkáni háborúk, Szlovénia, Horvátország, majd Bosznia. És lehetőség nyílt a Jugoszláv majd rác hadseregbe erőszakkal besorozott fiatal albánok tömegeinek, hogy megtanulhassák a fegyverforgatás fortélyait. Tömegesen dezertáltak és álltak át a megtámadottak mellé, Horvátországban és Boszniában. Becsülettel végig harcolták –sokan az életüket is áldozták- a függetlenségi háborúkban. És eljött az idő hogy Koszova felemelje a fejét. Létrehozták a Koszovai Felszabadítási Hadsereget (UCK), és a küzdelem átlépett a fegyveres szakaszába.
Álljunk meg itt egy pillanatra. Sokszor hallom és olvasom, hogy az USA, a CIA segítette, pénzelte az UCK-t. Na és? MI volt az albánok célja? Megszabadulni a rác elnyomástól, és az ENSZ alapokmányában is –minden nemzetnek, nemzeti kisebbségnek biztosított- rögzített önrendelkezési joggal kívántak élni. Hogy ehhez a küzdelemhez, utolsó fázisában szükség volt külső segítségre? Hogy a felajánlott segítséggel éltek is? Ez bűn volna?
Szokás mondani segíts magadon és akkor az Isten is megsegít…
Épp elég vért ontottak addig, épp elég könny hullajtottak az albán asszonyok megölt, eltűntetett, megkínzott férjeik, testvéreik, apjuk után. Jogos és teljes mértékben igazolható lépésként a segítséget elfogadták. Halkan merem csak megkérdezni: mi nem tettük volna ugyanazt?
Felróják az albánoknak azt, hogy teleszülik a környezetüket?
Igaz, csak a tudatlan ostobák nem tudják azt, hogy a helyzet egy 1912-ben a Albán Klánok Szövetsége Prizreni Kongresszuson hozott döntésnek az eredménye. Akkor döntöttek úgy, az albán nemzet vezetői, hogy támogatni fogják, és ezt mindenkinek előírják, a sokgyermekes családokat. Kvótákat határoztak meg, hogy hány gyermekig a falu közössége, hánytól a törzs, hánytól a klán, támogatni köteles a családot… Élelmiszerrel, ruhaneművel, pénzzel. A klánok vezetői arról is döntöttek, támogatják az iskoláztatást, amennyiben a gyermek tehetséges, az alapképzéstől a külföldi egyetemi tanulmányokig…
És működött, és működik…Csak akarni kell?
(Írtam nem rég egy anyagot, Ágyra Magyar! Volt a címe…olvasta, emlékszik még valaki?)

Felróják a koszovái albánoknak a maffiát, a bűnözést… Akik ezt teszik, elfelejtik –szándékosan netán?-, hogy a Koszovai igenis létező szervezett bűnözés, mely behálózta fél-Európát, „nemzeti adó” formájában, melyet becsülettel jutattak haza, vagy adtak át a pénz begyűjtésére kiküldött küldöncöknek, amely támogatta a függetlenségi küzdelmeket, és a kiépített párhuzamos állam intézményeinek a működtetését. Hogy „mocskos” pénzzel? Na és? Hogy nem ildomos finanszírozási módja ez egy függetlenségi harcnak? Röhögnöm kell, és hangosan teszem. A fanyalgó vénkisasszonyaink kezén megremeg a teás csésze az UCK banditák neve hallatán, közben boldogan ágyba mennének velük? Siralmas.
És Koszova független lett. A berlini kongresszus óta érvényes „szabályok” föl lettek rúgva, és új állam született Európában. A lecke föl van adva.
És hogy a magyar mit keres a rác mellett?
Abszurdisztán az új neve országunknak. Ahol abszurd dolgok történnek, és abszurd módon létezik minden benne.
Mert abszurd volt lemondanunk formálisan nemzettestvéreinkről 2004. december 5-én. –Albánia ezt sosem tette.
Mert abszurd az, hogy egyesek, kik nemzeti-jobboldali-konzervatív-nacionalista meg miegymásnak tartják magukat, a rácok ágyába bújnák szüntelen. Idáig bűzlik az igyekvő izzadtságuk.
Csak pár sor még a magyar-rác kapcsolatok történetéből.

1848-1849 tele
Zenta
„…lebeszélte Trifkovics szerb őrnagyot arról a szándékáról, hogy a Szent-háromság szobrot emberfejekkel rakja körül, sőt a már feltett öt emberfejet is levette. Az emberfejek nagy halomban álltak már a piactéren…
A mészárlás Zentán két hétig tartott, a halálos áldozatok számát 2 000-2 800 fő közé teszik. Sokakat felakasztottak, agyonvertek, a legtöbb embert csoportokban az alsóvárosi temető táján lévő, úgynevezett dézsma-magazinum mellé vezették ki, és ott lőtték le őket. A lakosok egy részét arra kényszerítették, hogy fegyveres felügyelet mellett a megöltek fejeit levágják, és hogy a levágott fejekkel a Szent-háromság szobrot díszítsék fel…

Ezeken kívül folyamatosan napirenden voltak a súlyos botozások. A botozások Aradszki Samu zentai lakos háza előtt történtek. Ide tömegesen hozták az embereket, és a minimális botütések száma 50-60 volt, aminek következtében sokan megnyomorodtak. Rengeteg asszonyt, leányt és leánygyermeket tömegesen megerőszakoltak…”

1944
„1944 őszén környékünkön aratott a halál. Több ezer ártatlan magyar vesztette életét. Ezek az áldozatok jeltelen tömegsírokban nyugszanak. Sírjaik egyes városokban valamely épület alatt vannak lebetonozva, hogy senki ne találjon rájuk, hogy a gaztettek ne kerüljenek napvilágra. Máshol a dögtemetőkben földelték el őket, mint az állatokat. Ide kerültek a kivégzett csurogi magyarok is, ezernél is többen. Több gödröt kellett nekik kiásni, és nagy helyet foglaltak el.

Mivel a sintérgödröt mégsem betonozhatták le, az ötvenes évek elején még egyszer meggyalázták holtukban az áldozatokat. Egy éjjel összeszedték a csontokat, és kamionokkal a kulai bőrgyárba vitték, hogy a bűncselekmény nyomait eltakarítsák, figyelmen kívül hagyva, hogy nincs tökéletes gaztett, szemtanúk nélkül. A csurogi sintérgödör akkor is, ha a csontok nincsenek ott, édesapáink és rokonaink sírhelye….”
„…szerb szabadcsapatok, fegyveres martalócok szállták meg Adorjánt, a férfiakat összeterelték, majd több mint ötvenüket a Tiszába lőtték.”

„Zombori úti parcellán 170 bajmoki magyart és németet, valamint pacséri, györgyéni, nagyfényi és tavankúti magyar ártatlan embereket végeztek ki. Ma az ártatlan áldozatok parcelláját Akácfának nevezik az emberek, hiszen a szörnyű tett helyét sokáig csak akácfa jelölte. Az említett 170 ártatlan polgáron kívül még egy partizán is itt fejezte be földi pályafutását. Bajmokról a következő napon még vagy 30 magyar embert vittek el Szabadkára, akiket a Zentai úti temetőben végeztek ki.”

„Martonoson és Horgoson 1944-ben 60 hívével együtt kivégzett Virág István plébános…”

Csurog ,Temerin, Bácsföldvár-Becse, Martonos, Horgos, Moravica, Újvidék, Zombor, Bezdán, Szenttamás, Bajmok…. Vér és még több vér
És azóta is…
Magyarverésekről hallott itt valaki?

1991
És 1991-92 dél-Baranya és kelet-Szlavónia…
Szentlászló, Kórógy, a baranyai falvak…
Baltával agyonvert emberek, megerőszakolt asszonyok, lányok, férfiak…
Felgyújtott, kirabolt, lerombolt templomok, egész falvak…

És joggal mondom-írom, hogy abszurd az önamnéziába ön-kényszerített vagy csak egyszerűen stupid magyar, aki ezek után ágyba bújik-bújna történelmi mészárosával…

Részemről az öröm, és a büszkeség:
Koszova a második –Horvátország után- ország, és a koszovái albánság a második, szívemnek kedves nemzet, amely életemben szabaddá és függetlenné lett.

Hogy Nemzetemnek Isten milyen sorsot szán?



 

 




2008. febr. 14.

The Szekler people under Romanian oppression

The Szekler people under Romanian oppression
Read it, Save it, Print it, Spread it!

Dear Sir,

We would like to bring to your kind attention the plight of the Szekler people living under Romanian oppression.

Szeklerland, a country slightly larger than Lebanon with a population more than twice that of Iceland, is situated in the south-eastern part of Transylvania. The Szeklers are a people related to the Hungarians who, although they lost their own language hundreds of years ago, they still retain their own specific script. The country is mentioned already in the Middle Ages as "Regnum Siculorum" (i.e. The Szeklers' Kingdom), having its own separate National Assembly, customs and laws, under the over lordship of the Hungarian kings, who recognised their autonomy in change of their military services.

In 1918, at the end of WWI, the Szeklers tried to establish their own state, the Republic of Szeklerland, but were hindered by both the politicians of the collapsing Hungary and the invading Romanians helped by the French.

Today Szeklerland is still under Romanian occupation, accomplished against the will of its inhabitants. Its people is subject to human right abuses, discrimination, persecuted and deprived of land and national resources.
The founding and activity of genuine Szekler organisations is hindered by both the intolerant Romanian government and by the leaders of the Hungarians of Romania, whose organisation, the Democratic Alliance of Hungarians in Romania is part of the governing coalition. Presently the Szeklers are denied not only the exercise of self-determination but even the official use of their own script and their own ethnic name.

In the same time it seems that Romania's accession in 2007 will be accepted by the EU in spite of its incomplete and retarded process of democratisation and regardless of the Szeklers' plight. Thus Romania will bring into Europe the unsolved case of the last of the small European nations lacking any collective rights. This is likely to transform Szeklerland - where the tension is already increasing, in a trouble-generating spot with serious implications for the European security.

In order to promote the Szeklers cause, on 25 June 2005 it was constituted in Belfast the group of the Friends of Szeklerland. If you would like to obtain more information about Szeklerland please do not hesitate to contact us.

We hope that this information will be useful whenever you will have to take decisions related to Romania and/or Szeklerland.

In the name of Friends of Szeklerland, yours respectfully,

Levente B***.
Eduardo Rózsa-Flores
www.szekely.tk




2007. júl. 12.

No more war!




2007. jún. 17.

Szudáni utam II

Rózsa-Flores Eduardo:

Szudáni anziksz - Barangolásaim kezdete muszlim Afrikában II


Nem szokásom úti beszámolókat írni. Különösen nem olyanokat hogy itt aztán ezt lehet venni, amott azt enni-inni, és mik a legfontosabb ámde unos-untalan ismertetett szobrok, műemlékek. Illatokat, színeket, sőt mi több, kézfogások erőséget és az érzést, azt az érzést–én legalábbis- max. versben tudok leírni. Így tehát maradok a kaptafámnál, kellően megtanultam kezelni, mikor a „Disznóságok gyűjteményét” c. kötetemet raktam össze. Jöjjön tehát első Szudáni utam.


 

 

I.
A Mahdi felkelésről, egy omladozó várról, és a várva várt Utolsó Küldöttről

Ma csendes nap van. Eddig. A tegnapi haboob elvonult, homokkal vörösre festett fákat, falakat, lámpaoszlopokat maga után hagyva. Élesebbek a kontrasztok is. A nap fénye hihetetlen erőséggel szál alá. Az ég kékje és a felhők fehérje kékebb, mint bárhol, fehérebb, mint bárhol másút.
Szinte rágni lehet a forró levegőt. Tiszta és ízletes.
Éppen semmi dolgunk, elindulunk tehát befele a város központja felé, hogy az egyik Nílus hídon átkelve végre megnézhessem azt a helyet, ahol néhány civilizálatlan, barbár, primitív, stb. helyinek sikerült szétzúznia a Brit Birodalom katonainak verhetetlenségi nimbuszát.
Omdurman. Kis, egymáshoz tapadó magas kerítésű házak, poros utcák, és utunk végén egy omladozó, állig érő tapasztót sárból épített erődrom. Minden okkersárga és száraz. Itt vívtak meg 1898-ban, Khartoum védői, utolsó csatájukat az Egyiptomból betörő Lord Horatio Kitchener csapataival szemben. Itt bukott meg a Mahdi Birodalom.
A Mahdi (Mahdi Muhammad Ahmad) Szudán nemzeti-vallási vezetője volt, egyesítette a területen élő törzseket és egy sikeresen vezetett hadjárat kulminációjaként, 1885 januárjában szétvertek a gyarmatosító birodalom helyőrséget. Megszabadítva az országot a megszállóktól.
Szinte áhítatosan lehajolok egy agyagos rögért, és zsebre teszem.
Az érthetőség kedvéért két adalékot a Mahdi-kultuszhoz:
Mahdi (ar; al-mahdíy) 1.Isten által vezérelt, az égi akarat beteljesítésére hivatott személy; az Iszlám főáramának liturgiájában a megváltó maga. A muszlimok Jézust (BLV) élőnek tekintik, aki Isten jobbján ül, s az Utolsó Ítélet Napja előtt Isten leküldi, hogy győzze le az Antikrisztust. A Korán és a mértékadó hadithok utalásként sem említik, a motívum kialakulása a vallás fejlődésének második-hármadik századára tehető. 2. az Iszlám megújítóinak, uralkodóknak és hadvezéreknek kijáró tiszteletteljes elnevezés, viselte Ibn Tumart marokkói fejedelem, és Nasszir abbászida kalifa is.

Az erőd darabkájával a zsebembe indulunk vissza a centrum felé, és ekkor jut eszembe a Mahdi Serege Irakból. Mahdi=a végső küldött, aki azért jön, hogy legyőzze az Antikrisztust.
Szegény amerikaiak, és a többiek. Semmit sem tudnak.

II
Szerelembe esni Khartoumban


Könnyű lehet mint bárhol máshol. De itt, „Vallási Rendőrség” is működik, melynek dolga, a szigorúan vallási előírások betartása feletti őrködésen túl, az un. erkölcsrendészet. Szudánban nem ajánlatos kézen fogva járni az utcán, a nyilvános csókolózás már büntetést is von maga után –megjegyzem, két ember intim érintkezése magánügy. Ahogy én nem vagyok kíváncsi mások magán szokásaira, senki ne nézzen bele az enyéimbe…szent a béke. Ámde amikor meglátom a Nílus párti sétány beton korlátján üldögélő fiatalokat, akik szigorúan betartják egymástól az ajánlott minimum félméteres távolságot és így dorombolnak egymással a gyönyörűen csillagos ég alatt, elgondolkodom.

III
Carlos


Régi ismerősöm is itt esett szerelembe harmadszor. Vagy legalábbis itt vette el, harmadik feleségét. Azóta a negyedikkel él valószínűleg boldog, de semmiképpen nem normálisnak nevezhető családi életet. Carlos Ilich Ramirez-ről van szó, aki most éppen a Párizs melletti La Sante börtönben tölti egyszerre két életfogytiglanját.
Carlos közép Európai kalandjairól –és ezen belül a magyarországiakról- már sok minden íródott, és még íratik, ezzel most nem foglalkozom. Óhatatlan viszont, hogy Szudánban járva, eszembe jusson elfogatásának története.
Carlos történetenek vége, 1991-ben kezdődik, amikor a CIA szerint, Szaddam Husszein, az Öböl Háború előestéjén amerikai célpontok ellen tervezett terrorista merényleteket. Carlos neve felmerült mint ezeknek a merényleteknek és támadásoknak vezetője és tervezője. Ebben a háborúban az USA szövetségese, Szíria, keresvén az amerikaiak kegyeit, kiutasította az országból Carlost, aki kényszerből Szudánba távozik
Útban új menedéke felé, Jordániában Carlos elvált első feleségétől, a RAF-os (nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció) Magdalena Kopp-tól és feleségül vette Abdel Salam Adhman Jarrar Lana-t.
Szudánban, annak ellenére, hogy áttért az Iszlámba, Carlos újra belefogott a play-boy stílusú életbe, szerelmes lett és elvett egy helyi potentát leányát. A szudániaknak a terrorista életvitele nem nagyon tetszhetett, sőt magára is haragította a kormány több tagját, akik semmi kivetni valót nem láttak abban, fölveszik a kapcsolatot francia titkosszolgálati tisztekkel és elkezdődtek a tárgyalások Carlos kényszer távozásáról.
Korábban a franciák hiába igyekezték, akár a terrorista pontos tartózkodási helyéről információt szerezni, fölajánlották a szudáni állami adósság elengedését, minden siker nélkül. Végül Carlos magatartásának köszönhetően a szudániak ráálltak az alkura és elkezdődhetett a tervezés. Meg lett a franciák ősi Nemezise.
1994. augusztus 13-án egy Karthoumi korházba került ahol végrehajtották rajta egy kisebb műtétet. Az orvosi beavatkozás után, és még mielőtt az érzéstelenítés hatásai elmúltak volna, egy szudáni biztonsági tiszt közölte a beteggel, hogy felfedezték egy merénylet tervet ellene és , hogy emiatt egy biztos helyre fogják szállítani. Egy Taif nevű faluba szállították, és ott vártak a további parancsokra. Este tízkor Carlos lefeküdt aludni. Hajnal háromkor egy francia különleges osztag felébresztette, altatót adtak be neki, majd egy zsákba gyömöszölték. A zsák egy francia magán repülőgépbe került, és így szállították el Franciaországba.
Megvártak Carlos felébredjen, és már francia földön felolvasták neki a vádiratát.

III

Döntöttem, bár gyönyörűek a lányok, Khartoum, szerelem szempontjából nem biztonságos. Nem bizony. Itt minden megeshet.

IV
Darfur

Szudán déli tartománya.
Négy évtizedes polgárháborúval a hátuk mögött. Talán.
A számok: 1 millió halott és több mint négy millió menekült.
Egy részük délebbre menekült, a másik északra.
Az ügynek több pikantériája van.
1. Délen keresztények élnek – északon (és többségben vannak az országban) muszlimok
2. Darfur és térségében hatalmas kőolaj lelőhelyeket fedezték fel nem is olyan régén
3. Szudán volt az egyetlen muszlim ország mely végig kitartott Szaddam Husszein és rendszere mellett, az amerikai agresszió ellen.
4. A Darfuri lázadókat kiképzőkkel és fegyverzettel ki látta el az elmúlt 15-20 évben? Na ki? Hát… kérem: az Izraelnek nevezett közép keleti rasszista, apartheides államocska.
Hogy önkényesen válogattam így össze csokorba, ezeket a tényeket?
Így van, de idézvén egy magyar klasszikust a közelmúlt parlamenti szerepléseiből: Na és?

(Folytatjuk…)




2007. jún. 3.

Nemzethalál vagy feltámadás?

Rózsa-Flores Eduardo: Trianon- Nemcsak az ország lett csonka, hanem a nemzettudat is

...a mi sorsunk még nem teljesedett be. A csapások súlya alatt összeroskadtunk s a fajdalomtól felzokogott a lelkünk.
De mint Istenítéletes vihar a levegőt úgy tisztítanak meg minket is a szenvedések és edzenek keményebbre a csapások. A lemondás borzasztó órájában fogamzik meg bennük a nagy elhatározás, hogy azért is élni fogunk s hogy becsületes iparkodással, dacos törekvéssel, szent akarattal és megszentelt munkával szerezzük vissza mindazt, amitől ma megfosztották.

"Boldog, ki a reá mért láncokat
Itt nemesen tűrve viseli,
S a hervadó gyenge virágokat
Az erkölcsnek s észnek szenteli!"
/ Berzsenyi Dániel /

Ama bizonyos napon a Magyar Távirati Iroda azt jelentette:

"A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltattak szirénáikat, és a borzongós őszi és levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok, a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma délután 4 óra 30 perckor írták alá a Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt.
Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többi mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága szép magyar centrumokat.
Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejeztek művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek.
Pedig a mi sorsunk még nem teljesedett be. A csapások súlya alatt összeroskadtunk s a fajdalomtól felzokogott a lelkünk.
De mint Istenítéletes vihar a levegőt úgy tisztítanak meg minket is a szenvedések és edzenek keményebbre a csapások. A lemondás borzasztó órájában fogamzik meg bennük a nagy elhatározás, hogy azért is élni fogunk s hogy becsületes iparkodással, dacos törekvéssel, szent akarattal és megszentelt munkával szerezzük vissza mindazt, amitől ma megfosztották."

1920. június 4. Magyarország történelmének legnagyobb tragédiája, a világ történelme szégyeneinek az egyik legnagyobbika.
A tatárdúlás, a törökvész, a Habsburg-uralom nem tudott olyan kárt okozni  ennek a csodálatos népnek, mint amit Trianon okozott.
Az említett és nem említett, minket ért tragédiák valahol megmagyarázhatóak, Trianon nem. Hogy ott mi történt és miért történt, pontosan tudni nem lehet.
A végeredmény: megbüntettek egy olyan népet, amely az összes között a legártatlanabb volt. Olyan büntetést szabtak ki, amelyet sem előtte, sem utána nem alkalmaztak ilyen mértékben, szétszedték az országot, területeinek nagy részét olyan népek kapták meg, mint a köpönyeg-forgató Románia.
Az ügy előzményeihez tartozik a Honfoglalás-kori Magyarország, mert itt ismeretlen fogalom volt az alá-fölérendeltség. Az akkori, hűbéri Európának ez nem tetszett és - az ő szemszögükből nézve, érthető módon - ezt mindenképpen el akarta pusztítani. A jó példa ragadós és senkinek sem hiányzott a szolgák lázadása, akik ugyanilyen jogokat próbáltak maguknak kivívni.

I. István megnyitotta az ország határait a nemzetiségek előtt, mert úgy érezte, hogy ez adja a nemzet erejét. Jöttek hát szépen a különböző nációk, csak a testvérnépek nem jöhettek, mert az egyház őket „pogánynak” minősítette. I. István adómentességet adott az idegen népeknek, miközben a magyarokat jól megadóztatta. Kérem, ha érzéki csalódást éreznek, és hirtelen azt hiszik, hogy a mostani időkről írok, leszögezem: nem! I. István idejéről van szó.

1241-ben tragikus események történtek. A tatárok meg akarták hódítani Európát és ehhez IV. Béla segítségét kérték, magyarul szövetséget ajánlottak, mint  testvérnépnek.

IV. Béla ezt visszautasította, a végeredmény ismert. 1241.  Muhi puszta. A Magyar nép egyik legnagyobb tragédiája. A szövetség helyett védtük Európát.

1526-ban ez a felhígult, de még mindig csodás nép nem engedte a törököket átvonulni az országon, pedig ők csak ezt kérték. Nem. Mi védtük nyugatot. A törökök háborúja nem ellenünk, hanem a Habsburgok ellen irányult.
Ha elfogadjuk a szabad átvonulást, nincs 150 éves török uralom és nincs több száz éves Habsburg elnyomás. Igazán hálásak voltak a Habsburgok. Mi is nekik, mert a jelen időkben is világsztárokként kezeljük őket, mintha a legnagyobb jót tették volna velünk.
Érdekes nép vagyunk, az biztos.

Persze a betelepítés I. István halála után sem szűnt meg és tartott 1920-ig, sőt tart még azóta is. Amint láthatjuk, vendégszeretőek is vagyunk.
Ezek a vendégek anyaországi segítséggel a legkülönbözőbb hazugságokat terjesztették rólunk, a nacionalista, soviniszta jelző ezek közül az élen járt. A rágalmazási hadjárat ellen sem a Habsburgok, sem a „magyar” király nem lépett fel.

1920-ban Ausztria egy 900 éves egyezményt szegett meg mikor az Őrséget /jelenleg Burgerland/ magának követelte. I. István felesége a német - római császár lánya, Giesel, úgy szerepel az okmányokban, mint kezesség, biztosíték, annak a biztosítéka, hogy cserébe a bécsi medencéért a németek ellenünk soha, semmilyen területi követeléssel nem lépnek fel. Ausztria ezt az egyezményt szegte meg, amikor szövetségese ellen fordult ezzel a területi követeléssel.
De hát ez csak egy csepp a tengerben, mert a területi követelések nagyobb része nem függ össze az osztrákokkal.

Mi vezetett hát Trianonhoz?
Nagy-Magyarországot szoros gyűrűbe fogta a lengyel, cseh, morva, osztrák, német, délszláv népek özöne. A magyar terület kettéosztja a szlávokat és megakadályozza egy egységes és hatalmas birodalommá válását. Ezért hát a nagy gyűlölet.
Trianonnál megalakul Csehszlovákia, de a tótok és csehek közötti hatalmas ellentétet soha nem sikerül megoldani, hiába köti össze őket a pánszlávizmus eszméje.
A végeredményt tudjuk, 1992-ben szétesett az egész, a többi, kényszerrel összeboronált országgal együtt, mint pld. Jugoszlávia.
A cseheknek óriási szerepük volt a Trianoni tragédiában, mert  Masaryk  és Benes nélkül talán ez soha nem történt volna meg. Masaryk egyetemi, Benes pedig gimnáziumi tanár volt. Kramal Karel, elismert cseh politikus szerint: „Benes olyan eszközöket használ a politikában, amelyeket minden erkölcsös ember a legélesebben elutasít.”
Politikájuk lényege az volt, hogy a közép-európai népeket egyesíteni kell, cseh vezetéssel. Ebben az egyesült közép-Európában Magyarország nem létezik...
Ki döntött Trianonban? - ez a legfogósabb kérdés. Miért tűrték el a legnagyobb hazugságokat is, szemrebbenés nélkül? Miért változtatta meg Wilson elnök két évvel korábban tett kijelentéseit, melynek lényege, hogy a háborúnak nincsenek győztesei és vesztesei, és a hovatartozást népszavazással kell eldönteni.
Miért nem fogadták el 1917-ben az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodójának különbéke ajánlatát? Nem volt szabad elfogadni? Lehet, hogy a végső cél magának a Monarchiának a felszámolása volt?
Nem hiszem. Ha valaki olvasott az Illuminátusokról, akkor egyértelművé válik, hogy az ő céljuk minden esetben a háború  /háborúk/ elhúzódása volt és az a mai napig is így van. / Tekintve, hogy megalakulásuk óta nem titkolt céljuk  egy világkormány megteremtése, ennek érdekében semmitől sem riadnak vissza. Pénzügyi hátterük  biztosított, hiszen a Rothschild Ház áll mögöttük és az áldozatok nagysága és száma nem számít. Ők pénzelték és szervezték meg a Francia forradalmat. Érdekük volt, hogy mozgásban tartsák a gyarmati háborúkat, hogy ezek gyengítsék a Brit Birodalmat.

1789-re, az Illuminátus-rend megszervezője, Adam  Weisshaupt  /neve alapján a származását nem nehéz kitalálni/ megparancsolta, hogy szervezzék meg a francia forradalmat is.   Ezt még az sem akadályozta meg, hogy  1784-ben egy Zwack nevű német író kiadott egy könyvet az Illuminátusokról, melyben részletesen leírta a forradalom kirobbantatásának a tervét és azt futárral elküldte a francia illuminátusok főnökének, Robespierre-nek, akit Weisshaupt a forradalom tüzének a szításával bízott meg.
A futárt, aki a könyvet vitte, villámcsapás érte, amikor Párizs felé vágtatott. A rendőrség megtalálta nála a felforgató jellegű írást és azt átadta a hatóságoknak. Az anyag tanulmányozása után a rendőrség parancsba kapta, hogy tartsanak házkutatásokat Weisshaupt újonnan szervezett Grand Orient páholyainak hivatalaiban és a tagok lakásain. Itt újabb bizonyítékok kerültek elő, melyek lényege a háborúk és forradalmak létrehozása, a világkormány megalakításáért és ennek feje maga Rothschild lenne.
1785-ben a bavariai kormány betiltatta az összes Grand Orient páholy hivatalát, az illuminátusok működését és 1786-ban közzétették az összeesküvés tervét: „Az Illuminátus Rend és a szekta eredeti írásai” címmel. Ezt megküldték az Európai kormányoknak és a vallási vezetőknek, de a Rothschildok hatalma akkora volt, hogy senki sem vette ezt komolyan. Sajnos a helyzet a mai napig sem változott.
Ha a kommunista szót hallja valaki, mindenre gondol, csak arra nem ami valójában történt. Az 1850-es évek elején egy Angliából érkezett illuminátus, Right, New Yorkban arról beszélt, hogy a nihilistákat, ateistákat és más felforgató csoportokat egy közös táborba fogják szervezni, akiket majd kommunistákként fog megismerni a világ!!!
Marx és Engels az illuminátusok pénzéből megírták  „A tőké”-t és a Kommunista Kiáltványt az angliai Sohoban.  A kommunizmus nem ideológiai alapon szerveződött, hanem az illuminátusok megrendelésére, félelemkeltésre.

Időközben  Karl Ritter német egyetemi professzorral megíratták az „Antitézis”-t. Úgy gondolták, hogy az egymással ellentétes ideológia az embereket két táborba osztja, akik majd egymással harcolva önmagukat semmisítik meg. Karl Ritter munkáját - annak halála után - Nietzsche folytatta, amelyből kifejlődött a fasizmus és később a nácizmus.
A folytatás nyilván mindenkinek ismerős, az első és második világháború.
A Franciaországban történt futárbaleset után természetesen kénytelenek voltak az Illuminátusok egy kicsit óvatosabbá válni és újabb neveket kitalálva folytatták tevékenységüket. Az egyik ilyen szárny a szabadkőműves páholy lett. Az illuminátusok egyértelműen keresztény-ellenesek voltak, ugyanez nem mondható el általánosságban a szabadkőművesekről, de egyes ágairól viszont igen. Ezekbe az ágakba tömörültek a illuminátusok.
1859 és 1871 között az illuminátusok akkori vezetője Albert Pike kidolgozott egy katonai tervet három világháborúról, forradalmakról, mert meg volt arról győződve, hogy ez közelebb viszi az illuminátusokat végső céljuk eléréséhez, az „egy világkormányhoz”.
A kártyát nagyon jól keverték, mert látszólag össze nem függő események, mint pld. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása, ki tudott kirobbantani egy világháborút.
Semmi más nem kell hozzá, csak a kommunizmus, nácizmus, cionizmus eszmeisége, melyek önmagukban is mind zavarkeltők és úgy táplálják a háborúkat, forradalmakat, mint az anyatej.
Az első világháború célja a cárizmus elpusztítása volt Oroszországban. Amennyiben itt a kommunizmus győz, azt fel lehet használni a többi kormány megdöntésére. A kommunizmus ezentúl, ragyogó eszköznek tűnt a kereszténység felszámolásához.
Hát így érkeztünk el Trianonhoz.

A leírtak függvényében már nem is olyan nehéz egy kicsit kombinálni, hogy rájöhessünk arra, miért is változott meg Wilson elnök véleménye 2 év alatt.
Amikor az Amerikai Egyesült Államok belépett az I. Világháborúba, annak rögtön vége is lett, hiszen a már említett ígéretek szerint nincs győztes és vesztes, népszavazáson kell eldönteni a hovatartozást.
Ehhez képest népszavazást soha nem tartottak, a legszemenszedettebb hazugságokat is szemrebbenés nélkül hallgatták. Ezután már nem számított semmi, hiába tette közzé elképzeléseit korábban Wilson elnök 14 pontban.
A legnagyobb hazudozó a román Bratianu volt, aki a Négyek Tanácsa előtt olyanokat mondott, amit valószínűleg ő sem hitt el. De a történet itt már egész másról szólt.
1918. november 3-án a tűzszünet megköttetett Weber tábornok /monarchia/ és Diaz tábornok /Szövetségesek/ aláírásával és ez Magyarország részéről a háború befejezését jelentette.
A tűzszünet után a szerb hadsereg megszállta a Szerémséget, a cseh katonaság pedig számos felvidéki Magyar várost foglalt el. December 17-én a románok engedélyt kaptak az Antant-tól, hogy a demarkációs vonalat észak  felé átléphessék.  A Károlyi- kormány hiába tiltakozott. Ennyit ért egy tűzszüneti egyezmény.
Maga Trianon pedig a leírtak szellemében talán már nem is akkora talány.
Wilson elnök szabadkőműves volt és nyilván fontosabb volt alávetnie magát a Szabadkőműves Kongresszus határozatainak, mint kiállnia elvei mellett.
Ha az illuminátusok működését nézzük, akkor Trianon törvényszerű volt.
Nemcsak a Magyar Nép, hanem Isten ellen is egy olyan bűntettet  vittek véghez, amelyik megtorlatlanul nem maradhat. / Nem visszavágásra, erőszakra gondolok!/
Isteni segítség nélkül ezt ma már helyrehozni lehetetlen.
De hát a céljuk is ez volt. Amíg ez az állapot fennáll, nem lesz igazi béke a szívekben.
A bitorlók nagyon jól tudják, mit követtek el, a félelem mindig ott ül a szívükben.

Nem véletlen, hogy azóta is minden miniszterelnökünk kijelentette, hogy tiszteletben tartja a határok sérthetetlenségét. Mindig nyugtatni kell azokat, akik elrabolták földjeinket, megnyomorították népünket, szolgaságba taszították, lassú kínhalálra ítélték.
És természetesen azokat is, akik ennek létrejöttében döntő szerepet vállaltak.
Ezek után érthető, hogy miért van olyan csend e témában. A Holocaustot naponta emlegetjük, naponta hivatkozunk rá, de Trianonról mélységes csend van. Azok, akik a főszerepet játszották, hallgatnak, mintha a legmélyebb igazság vezérelte volna őket a döntés meghozatalában. Biztos vagyok abban, hogy Amerikában a legszélesebb néptömegeknek halvány elképzelésük sincs Trianonról és Wilson elnöknek abban játszott szerepéről. Óvatosan fogalmazva, az amerikai nép nem tartozik a kedvenceim közé, de végigolvasva az illuminátusok tevékenységét, a nagy néptömegek közelebb kerültek a szívemhez, mert ők is csak áldozatok.
A pénz - hatalom. Akinek a kezében van, az a világ ura lehet, ha ügyesen csinálja.
A történelem ismert. Az I. Világháborút követte a második, a világ azóta is forrong.
De hát ez a cél. Az ENSZ megalakult, a szálak kezdenek rendeződni. A világkormány ideája elérhető közelségbe került. Még szítani kell az ellentéteket, állandó forrongásban tartani a világot és a terv megvalósul - ha hagyjuk.
Ez az anyag - melyből az Illuminátus Rend tevékenységét  feldolgoztam - 1995 januárjában jelent meg. Azóta történt egy olyan dolog, amelyik nemcsak Amerikát, de világot is megrendítette. 2001. szeptember 11-e, az ikertornyok, a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás. Jelenleg, miközben ezeket a sorokat írom - a világ tiltakozása ellenére - közel kerültünk –Irak után- az Irán elleni támadáshoz.
Kérem gondolják végig, hogy a leírtak alapján mi lehet a mozgató-rugó.

Végezetül tisztáznunk kell, hogy mi várható Trianonnal kapcsolatban. Évekkel ezelőtt láttam egy műsort, amelyben a volt MDF kormány miniszterelnöke beszélt. Trianonnal kapcsolatban azt mondta, hogy a békeszerződés felülvizsgálata most nem időszerű!!!
Hát akkor mikor? - kérdezem én. Az elmúlt 87 évben soha sem volt időszerű, most sem az, akkor mikor? 5 év múlva, 10 év múlva?
Ha így állunk hozzá, akkor lássuk be - sohasem!
Egyszer el kell kezdeni, mert ha nem, akkor tényleg azt kell mondani, hogy sohasem.
Hála Istennek, úgy érzékelem, hogy egyre nagyobb a tábora azoknak, akik változtatni szeretnének. Ezt a gyalázatot meg kell szüntetni és ehhez, amint említettem Isteni segítség kell. De ne felejtsük el, hogy a Jó Isten csak akkor segít, ha mi a saját részünket hozzátesszük!

A remény hal meg utoljára, szokták mondani.

Nostradamus jóslata ezzel kapcsolatban így hangzik:

Az Erdőn túl él az ország jobbja,
de számában kisebbik része,
földjét az erősebb elrabolja,
ezeregyszázból NYOLCVAN évre.
Már csupán nyelvében él, de él még,
s gyarapszik, míg Erdőn innen fogynak,
az ő küzdelmük hozza el a békét
és egységet minden magyaroknak.

 /Nostradamus Hungaricus, 90.sz. jóslat./

Bizonyára Önöknek is feltűnt, hogy a nyolcvan év letelt.
Semmi más dolgunk nincs, mint beteljesíteni a jóslatot.
Segíts magadon, az Isten is megsegít!

"Ha sírva is, de vigadunk,
Míg fölragyog magyar napunk,
Míg álmok élnek s zendülnek dalok,
Míg magyarok leszünk mi magyarok!"
/ Juhász Gyula /

(elhangzott Szurdokpüspökiben, 2007. június 3-án délelőtt, az országzászló előtt)




2007. jún. 2.

Cionisták minden disznóság mögött!

Rózsa-Flores Eduardo: Exkluzív! Rohadt cionista gazemberek döntöttek romba a World Trade Center-t 2001.9.11-én!!!!

Biztos forrásból tudjuk, megsúgták nekünk!
Postagalamb szállt asztalomra ma késő délután. Meglepődtem. Ő csak nézte a kávés csészémet –gondolom szomjas lehetett szegény. Nagyobb volt a meglepetésem, amikor vékony női hangon megszólalt és kérdezte a nevem. Közölte egy szuper titkos szervezet futára ő, és hogy feladata átadni egy bizalmas üzenetet. Szávai bizonyítására felemelte bal lábat és ekkor vettem észre, a vékonyka lábszárra ráerősített titánium kis kapszulát….

Levettem róla, kitekertem a menetes kupakot és kiszedtem a mini tartályból egy, számomra ismeretlen anyagú tekercset. Elkezdtem olvasni. A galambocska közben, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolog a világban, komótosan ámde hangosan szürcsölte kifelé a maradék kávét a csészémből…

Helyszíneket és dátumok hosszú sora volt ráírva a cetlire. Elsőre nem jöttem rá az összefüggésre. De mivelhogy már évek óta egyesek azzal szórakoznak, azt állítják, én volnék, ha nem is a világ, de a Kárpát-medence, vagy még szűkebben csonkapocsolyánk egyik legnagyobb tenoristája, vagy terroristája…mittudomén…készülgettem a témából. Azaz akkurátusan elolvastam sok mindent, az általam ismert nyelveken, a rám „testált” szakmáról.
Így tehát beugrott az összefüggés.
Íme a felsorolt helyszínek tetszőleges sorrendben, ahogyan megmaradtak emlékezetembe –olvasás után meg kellett ennem a cetlit, a galamb utasítására. Közölte náluk, abban a szuper titkos titkos szervezetben így szokás.
Londoni metró merénylet.
Madridi központi pályaudvar.
New Yorki ikertornyok
Bali-i robbantás
Tokyo-i metró
Müncheni mészárlás
Air India 182-es járata
Pan-Am 103-ás járata (Lockerbie)
Mumbai
Buenos Aires
Oklahoma
Sri Lanka
Kenya és Tanzánia (amerikai nagykövetségek)
Második Bali-i robbantás
Stb.
És az összefüggés? Ezeket a disznóságokat, és a többi amire nem emlékszem: MIND az ő művűk! Ez állt a kis cetlin.
Néztem a galambot. A galamb nézett engem.
Azt mondta, ha nem hiszem el, olvassam el a MTI hírét arról mi történt 1976 júniusában az ugandai Entebbe repülőterén. Nyomban bekapcsolta az addig a számomra láthatatlan – a jobb szárnya alatt lógó- kis készüléket. Kiderült, ez egy ultra miniaturizált fax készülék volt. Japán gyártmány persze.
A gép a következő szöveget tartalmazó faxocskát köpött ki magából:

A britek szerint Izrael repülőgép-eltérítésben volt benne

június 1. péntek [MTI]

A brit diplomácia korabeli gyanúja szerint Izrael is benne volt abban a több mint három évtizeddel ezelőtti repülőgép-eltérítési akcióban, amelynek izraeli kommandósok rajtaütése vetett véget az ugandai Entebbe repülőterén. Az Air France repülőgépét 1976 júniusában kerítette hatalmába a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) nevű szervezet egy fegyveres osztaga. Az Airbus az ugandai város repülőterén szállt le, ahol az izraeli és egyéb zsidó utasokat elkülönítették, a többieket szabadon engedték.

A brit országos levéltárból pénteken előkerült egyik korabeli bizalmas diplomáciai átiratban azonban a párizsi brit nagykövetség D.H. Colvin néven azonosított első titkára, meg nem nevezett forrására hivatkozva, azt írta: a PFLP-osztagot az izraeli titkosszolgálat is segítette. A cél a palesztin mozgalom fő áramlatának, a Jasszer Arafat vezette PFSZ-nek a lejáratása lett volna.

Néztem a galambot. A galamb meg engem nézett.
Na? – kérdezte
Mi na? –válaszoltam
Idő kérdése –folytatta- de maga már most tudja, kik álltak-állnak ezek mögött a szörnyűséges rémtettek mögött. Káoszt akarnak. Zűrzavart. És majd jön az illuminált rendjük.
Tessék?
Illuminátus – bocsánat
És? –kérdeztem megint- Mit tegyek ezzel az információval?
Tegye közzé –közölte kurtán
De, bolondnak fognak nézni –fogadkoztam
Ne aggódjon, már annak nézik –szólt a galamb, és mintha egy vigyort véltem volna felfedezni, amúgy kedves pofikáján.
A galamb megköszönte a kávét, több szót nem vesztegelt rám.
És elszállt.
És én is.

(az MTI-hír nem vicc!)




2007. máj. 6.

Argentina akkor...most mi

Rózsa-Flores Eduardo: Magyarok: Itt a világvégének eleje…. Novoszáth Péter: Az argentin pénzügyi válság anatómiája

argentin balhé

...és senki ne mondja azt, nem szóltunk előre

Lassan több mint egy éve, hogy kisebb- nagyobb társaságok, barátaim előtt, elő szoktam adni –nem éppen saját találmányú- káosz-elméletemet. Miután a kérdés specifikusan szakmai, eddig pusztán „bölcsész” megközelítésből voltam képes előadni azt, ami szerintem elkerülhetetlenül közeledik. Pár hónapja, hogy lavinaszerűen rám ömlik elismert és közismert közgazdasági illetve pénzügyi elméleti szakemberek és/vagy igazán tekintélyes és tiszteletreméltó a gazdaság különböző szféráiban magas beosztásban működött tisztességes magyar emberek részéről, azt, ami az egyszerű halandó, fásultságból, érdektelenségből, hozzá nem értésből vagy ostobaságból egy kézlegyintéssel el szokta intézni.


Most ne tegyék. Életünk, jövőnkről, illetve a jelenlegi válság kicsúcsosodása, és a lehetséges kibontakozásról van szó. Az ország gazdasága és pénzügyi rendszere az összeomlás felé tart. A legoptimistább –azért írók optimistát, mert minél előbb robban ki a válság, annál gyorsabban lehet majd neki fogni az újjáépítésnek- elemzők szerint az „elpattanás” még ebben az évben, 5-6 hónapon belül fog bekövetkezni. Mások, maximum a jövő tavasz elejére teszik a „dátumot”.
Föl kell készülni és lehet is. Akinek még van félteni való megtakarított pénze, jobban teszi, ha kiviszi az országból – ezzel is elősegíti egyébként a krízis kirobbanását, amit ugyebár, nem kell megmagyaráznom „nekünk” miért jó. A többiek, nekifeszülhetnek a tartós élelmiszergyűjtögetésnek, felkészülhetnek egy-két hónapra, amikor vagy nem lesz kapható szinte semmi, vagy nem lesz mivel megvenni azt a keveset, ami a boltokban még meg fog maradni a „roham” után…nem beszélve nemzeti valutánk teljes elértéktelenedéséről….
Szóval, jöjjön az első bátor szakértői elemzés. Olvassák el gondosan. És adják tovább….

Novoszáth Péter: Az argentin pénzügyi válság anatómiája

E cikk megírására több szempont is ösztönzött. Mindenekelőtt az, hogy tiszteletemet fejezzem ki Járai Zsigmondnak, a Magyar Nemzeti Bank leköszönt elnökének és azon munkatársainak, akik jelentős szerepet játszottak és játszanak abban, hogy Magyarországon mind ez ideig nem tört ki még pénzügyi válság. Holott, amint ez az elemzés is bemutatja számos tekintetben, például magas szinten állandósult államháztartási hiány, az ország eladósodottságának mértéke, az egészségügyi, társadalombiztosítási költségvetés jelentős hiánya, ikerdeficit stb. már elérkeztünk odáig, ahová Argentína is elérkezett röviddel az ország pénzügyi összeomlása előtt.

 

 

Másrészt Magyarország pénzügyi helyzete továbbra is egyre inkább az összeomláshoz közeledik, mintsem távolodna attól. Az államháztartás finanszírozási igénye, az ország adósságállománya és az ezzel együtt járó terhek egyre növekednek.1 Már csak ezért is fontosak azok a tanulságok, amelyek az Argentínában bekövetkezett válságból levonhatóak. Az argentin kormány-tisztségviselők és tanácsadóik az utolsó pillanatokig magabiztosan hirdették, hogy vannak ugyan kisebb-nagyobb problémák, de az ország helyzete semmiképpen sem tekinthető válságosnak és az újabb és azután a még újabb intézkedések hatására már el is indult valójában a gazdaság fellendülése, amit rajtuk kívül senki sem érzékelt.

 

Harmadrészt az argentin válság lefolyásának bemutatása azért is fontos volt számomra, hogy a hallgatóim könnyebben megérthessék, milyen következményei lehetnek annak, ha egy országban tartós makrogazdasági egyensúlytalanság alakul ki, és ha egy kormány több egymásnak is ellentmondó, kellően át nem gondolt intézkedést hoz az egyre mélyülő problémák és sürgetőbb nehézségek leküzdésére.

 

Negyedrészt úgy gondolom, hogy az argentin válság azért is tanulmányozásra érdemes, mivel korábban Argentínát neves nemzetközi pénzügyi intézmények híres és elismert szakértői és tanácsadói olyan mintaállamnak tekintették, amely a globalizáció kihívásaira megfelelő válaszokat tudott adni és példaként állítható más, kevésbé fejlett országok számára (lásd például Krugman-Obstfeld, 2003, művében).

 

E tanulmány áttekinti a 2001 decemberében bekövetkezett argentin válságot előidéző okokat. Ennek keretében elsősorban azokra a makrogazdasági és társadalmi következményekre, veszélyekre, kockázatokra kívánom a figyelmet felhívni, amelyek a mindenkori kormányok által hozott különféle intézkedésekkel együtt járhatnak.

 

Argentína hosszú évekig egymást követő katonai diktatúrák irányítása alatt állt, amelyet csupán rövid időre szakított meg demokratikus kormányzás. Jelentős összegű hiteleket vettek fel az argentin kormányok ebben az időszakban, amelyek azután különféle befejezetlen projektek, a Falkland/ Malvin szigetekért folytatott háború és az állam által átvállalt magánhitelek finanszírozására emésztődtek fel.

 

Az ország életében jelentős fordulatot hozott az 1983-as év, amikor demokratikus választások útján Raúl Alfonsint választották az ország elnökévé. Az új kormány az argentin gazdaság stabilizálását tűzte ki célul. Ennek érdekében új nemzeti valutát vezettek be és új hitelek felvétele vált szükségessé. Az állam azonban képtelenné vált a hitelek kamatainak fizetésére, a gazdaság összeomlott és az infláció egyre gyorsabban kezdett el nőni és végül hiperinfláció alakult ki. Az argentin kormány több egymást követő stabilizációs programot vezetett be az infláció és az egyre magasabb költségvetési hiány csökkentésére. Ugyanakkor az alapvető költségvetési problémákat nem sikerült határozottan megoldani és az új programok általában rövid, ígéretes időszakok után megbuktak. Az argentin infláció 1989- re már a 200%-ot is elérte egy hónapban, amikor utcai zavargások és a fizetési rendszer összeomlása után Alfonsin elnök hat hónappal a terminusának lejárta előtt lemondani kényszerült és a peronista Carlos Menem került helyére az elnöki székbe. Menem elnök kampányát populista platformról kezdte, de egy gyors fordulattal korábbi ígéreteit visszavonva a neoliberális washingtoni konszenzus elveinek követői közé csatlakozott, a kereskedelem liberalizálását, a munkahelyek deregulációját és az olyan jelentős költséggel működő állami vállalatok, mint a telekommunikációs, energiaés vízszolgáltató vállalatok privatizációját kezdte el szorgalmazni.

 

Domingo Cavalló reformprogramja

Menem elnök radikális intézményi reformok („Plan de Convertibilidad”) végrehajtásával kívánta letörni a hiperinflációt és ennek irányítását rendkívül jól képzett, az egyesült államokbeli Harvard egyetemen végzett gazdasági miniszterére, Domingo Cavallóra bízta. Célként tűzte ki továbbá, az állam szerepének csökkentését, és a komparatív előnyökkel kecsegtető termelési ágazatok felfuttatását. Cavalló nagy elszántsággal fogott neki a reformok végrehajtásának, ennek keretében jelentős mértékben csökkentette a vámokat és a kormányzati kiadásokat. Úgy vélték, az inflációt leginkább akkor tudják leküzdeni, ha megnyitják a piacokat az importáruk előtt, és versenyre késztetik a belföldi termelőket.

 

Privatizálták 1992 és 1994 között az állami tulajdonú cégek legnagyobb részét, azonban a bevételeket nem a már akkor is jelentős adósságteher csökkentésére fordították. A privatizációt részben a külső adósság bonjaival finanszírozták, amelyeket ugyan 100%-os értékben számítottak be, de tényleges piaci értékük 15–30% volt. Ehhez járult hozzá még az is, hogy a privatizált vállalatokat előtte közpénzeken felerősítették, illetve a vevőknek bizonyos mértékű nyereséget garantáltak állami kezességvállalással. Mindezek mellett néhány esetben a privatizáció eredményessége is megkérdőjelezhető volt (ilyen volt például az argentin nemzeti légitársaság, az Aerolíneas Argentinas esete az Ibériával, amikor gyakorlatilag az eszközöket, repülőket elvitték Spanyolországba, majd az immár „kiürített” céget csődbe vitték). A privatizált cégek nyereségét külföldre vitték, ami a fizetési mérleg romlása miatt éppen ellentétes eredményt hozott az eredetileg reméltnél.

 

A költségvetési hiány, és az állam eladósodottsága a privatizáció ellenére sem csökkent, pusztán szinten maradt (1992 és 1994 között), mivel a belső fogyasztás növekedését finanszírozták a plusz bevételekkel. Az adósságállomány ugyan számottevően nem változott ebben az időszakban, de a költségvetés kiadásai és a kamatterhek viszont igencsak megemelkedtek.

 

A reform, az állami beavatkozás fő eszköze mégis a monetáris politika volt, hiszen a nemzeti valutába vetett hit, bizalom megalapozása és fenntartása abszolút előnyt élvezett. Ennek jegyében az argentin nemzeti valutát 10 000 ausztrál = 1 amerikai dollár értéken a dollárhoz kötötték. Azonban nem álltak meg a nemzeti valuta értékének rögzítésénél, hanem egy új törvényt hoztak a nemzeti valuta értékének megőrzése érdekében.

 

Cavalló reformprogramjának legvakmerőbb komponense éppen ez az 1991-ben bevezetett konvertibilitási törvény (Ley de Convertibilidad) volt. Az új konvertibilitási törvény ugyanis megkövetelte, hogy a monetáris bázist teljes mértékben arannyal vagy konvertibilis valutával fedezzék. A központi banknak előírta, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségének megfelelő amerikai dollártartalékot kell képeznie. Ezzel megszűnt annak a lehetősége, hogy a korábbi gyakorlatnak megfelelően a központi bank a költségvetés hiányát a továbbiakban is egyszerűen új pénz kibocsátásával fedezze. Egyúttal előírta a fix árfolyam hosszú távon történő alkalmazását is, annyi módosítással, hogy az ausztrál helyett ismét a peso lett a nemzeti valuta, amelynek árfolyamát az amerikai dollárhoz 1:1 arányban rögzítették. Ez a rögzített árfolyam egészen 2002 januárjáig fennmaradt. Az árfolyam-változtatást mindenáron el akarták kerülni, az új törvény rendelkezései szerint ehhez a kongresszus jóváhagyása kellett.

 

A végrehajtott reformok hatására az infláció drasztikusan csökkent...

A fix árfolyam-politika mellett az infláció jelentősen csökkent ugyan, de nem eléggé. Néhány évig még számottevően nagyobb volt, mint pl. az USA-beli, így a peso reálárfolyama nőtt, az export versenyképessége csökkent (ráadásul a dollár is erősödött). Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a szolgáltatásokat nem lehetett importálni, így ezek magas költségei beépültek az exportárakba. A Cavalló által követett árfolyam-politika ellen szólt az is, hogy a fő kereskedelmi partnerek (Európa és Brazília) nem a dollárrégióból kerültek ki.

 

Cavalló jelentős adóreformokat hajtott végre a kormányzati bevételek növelésére. A kilencvenes évek elején a külföldi beruházásokat ösztönző feltételeket teremtettek, a szabályozás és adórendszer átalakításával, egyszerűsítésével. Bár ez tulajdonképpen sikeresnek tekinthető, azonban részben a peso reálárfolyama miatt is, a külkereskedelmi mérleg negatív volt (a hiányt újabb hitelfelvételekkel kellett ellensúlyozni), és a növekedés a belső fogyasztás bővülésén alapult (ez természetesen fontos tényezővé vált a későbbi válság szempontjából is). Az állam a fellendülés érdekében bizonyos adónemeket csökkentett, illetve megszüntetett, és fő bevételi forrásának a fogyasztáshoz kötődő áfát tekintette. Ez később igen súlyos következményekkel járt a hosszan tartó recesszió időszakában, amikor az áruforgalom drasztikusan lecsökkent.

 

A végrehajtott reformok hatására az infláció drasztikusan csökkent az 1989-es 3080%-ról 1990-ben 2314%-ra 1992-ben 17,5%-ra. Ezt követően 1994-től 4% alá, míg 1996-tól 1% alá csökkent, az árstabilitás megszilárdult, a nemzeti valuta értékét sikerült megőrizni. Ennek hatására a kamatlábak lecsökkentek és ennek következtében a beruházások gyors növekedésnek indultak. Az összes beruházás értéke 1990-ben a GDP 14%-át tette ki, 1992-ben már 17%-át és 1998-ban elérte a GDP 21%-át (Bustelo, 2004).

 

A rögzített átváltási ráta lehetőséget teremtett a termelékenység növelésére. Míg a termelékenység a nyolcvanas években folyamatosan csökkent, addig 1991 és 1998 között az éves növekedési üteme elérte a 2,1%-ot (Kiguel, 2001).

 

Regenerálódtak a pénzügyi instrumentumok, a bankbetétek és a kölcsönök. A bankbetétek nagysága a GDP 8%-át érte el 1991-ben, ugyanakkor 1998-ban már a GDP 26%-át tette ki, míg a kölcsönök 14%-ról 30%-ra nőttek ugyanezen idő alatt (De La Torre és társai, 2003).

 

A valutakockázatok csökkenése jelentős mértékben hozzájárult a tőkebeáramlások, külföldi tőkebefektetések növekedéséhez, amelyek elsősorban az állami vállalatok és bankok privatizációja során érkeztek az országba. A külföldi tőkebefektetések nagysága az 1990-es 1,8 milliárd amerikai dollárról 1996-ban 4,2 milliárd dollárra és 1997-ben 8,1 milliárd dollárra nőtt. Ugyanakkor a külföldi tőkebeáramlások zöme portfólióbefektetések formájában (64%-a 1992 és 1998 között), elsősorban kötvényvásárlások útján érkezett az országba és csupán minimális mértékben került az export bővítésére.

 

Fenti tényezők hatására jelentős mértékű GDP-növekedés következett be, átlagosan évi 6,7 százalékkal növekedett az ország GDP-je 1991 és 1997 között. De ez a kibocsátásemelkedés nem egyenletesen valósult meg részben a mexikói Tequila-válság hatására (1995-ben a növekedés hirtelen csökkenésbe fordult) és részben a gazdaság nagymérvű sebezhetősége, külső sokkhatásokra való kitettsége miatt (az amerikai dollár 1995-től bekövetkezett felértékelődése, a nemzetközi kereskedelemben alkalmazott árak 1998–99-ben megvalósult esése, a brazil nemzeti valuta a real drasztikus leértékelése és az euró 2000-es leértékelése, és jelentős visszaesés következett be.

 

Az első években sok embernek növekedett az életszínvonala, ettől kezdve külföldi utazásokra költhettek, import, fogyasztási cikkeket vásárolhattak, és alacsony kamatlábakon vehettek fel dollár alapú hiteleket. A szegénység kezdetben, 1990 és 1993 között jelentősen csökkent, majd 1994 és 1996 között ismét növekedett. A jövedelem egyenlőtlenség, a Gini koefficiens alapján számítva 1995-től jelentős romlásnak indult.

 

Cavalló reformprogramjának bukása

Az argentin gazdaság növekedése az ipari szektor folyamatos zsugorodása mellett ment végbe. Az ipar részaránya a GDP előállításában 1990-ben még 36% volt, ez a részarány 1999-ben 32%-ra, 2000-ben 28%-ra csökkent.

 

A fix árfolyamráta olcsóvá tette az importot és folyamatos és egyre gyorsuló dollár kiáramlást idézett elő a fizetési mérleg növekvő egyensúlytalansága következtében és jelentős veszteségeket okozott Argentína ipari infrastruktúrájában is. Végső soron a munkanélküliség egyre gyorsuló növekedését idézte elő. A munkanélküliségi ráta az 1990-es 6,7 százalékról 1995-re 15,5%-ra növekedett (Perry és Servén, 2003).

 

Összességében tehát a konvertibilitási terv első évei alatt folytatódó infláció a fix árfolyamráta mellett a nemzeti valuta éles reálfelértékelődéséhez vezetett. A nemzeti valuta 1990–1995 között reálértelemben mintegy 30%-kal erősödött. A nemzeti valuta felértékelődése pedig munkanélküliséghez és növekvő fizetésimérleg-hiányhoz vezetett.

 

...a korrupció egyre burjánzott.

Az 1994–1995 fordulóján bekövetkezett mexikói válság után a spekulánsok az argentin valutát támadták meg, és ennek hatására a hazai kamatok hirtelen megemelkedtek. A kölcsönök váratlanul megnövekedett terhei miatt az argentin bankok komoly nyomás alá kerültek. A központi bank azonban a korábban alkalmazott módon a konvertibilitási törvény miatt nem tudott segíteni. Mivel nem volt lehetőség arra, hogy a központi bank pesót nyomjon, és végső hitelezőként a bankoknak juttassa, ezért a kormány külföldről, többek között olyan intézményektől, mint például a Világbank és az IMF kényszerült kölcsönöket felvenni.

 

Időközben a kormányzati kiadások folyamatosan növekedtek és a korrupció egyre burjánzott. Argentína államadóssága hatalmas mértékben megnőtt a kilencvenes években és az ország gazdasága egyáltalán nem mutatott markáns jeleket arra nézve, hogy képes is lesz azok visszafizetésére. Ennek ellenére a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) újabb és újabb kölcsönök folyósításáról döntött, illetve halasztotta el a visszafizetés esedékességét. Az ország külső államadóssága az 1992-es 62,7 milliárd dollárról (a GDP 27%-a) 1998-ra 140,5 milliárd dollárra nőtt (a GDP 47%-a). Ennek következtében az ország éves adósság szolgálati kötelezettsége, míg 1993-ban az argentin export 22%-át, addig 1998-ban már az export 64%-át tette ki.

 

Ezek után a nyugdíjrendszer privatizálásától vártak további megoldást. A nyugdíjrendszer magánosítása következtében a kormány bevételei – amivel addig a költségvetés 20–25 százalékát kitevő nyugdíjkifizetéseket finanszírozta – a magánnyugdíj-pénztárakhoz áramoltak. A kormány így további hitelfelvételre kényszerült, s az új hiteleket jelentős részben éppen ezek a magánnyugdíj-pénztárak biztosították, természetesen nem ingyen. További kérdőjeleket vetett fel, hogy a magánpénztárak működési költségei kifejezetten magasak voltak, a dolgozóknak 30%-ot kellett fizetniük adminisztrációs díjként.

 

Mivel mindezen intézkedések sem hozták meg a várt eredményeket, így további, nem igazán népszerű lépések váltak szükségessé. Az áfát 21%- ra emelték, lefaragták az állami kiadásokat, nem töltötték fel az államilag finanszírozott üres álláshelyeket.

 

Az árfolyamrendszer stabilitása közben megkérdőjeleződött, hiszen a központi tartalékok csak az M1-nek megfelelő mennyiségben álltak rendelkezésre, így ha mindenki egyszerre akarta volna kivenni dollárbetéteit a bankokból (M2), akkor az ezek fedezetéül szolgáló tartalékok már nem lettek volna elegendőek. A kilencvenes évek második felének válságai (mexikói, ázsiai, orosz és különösen a brazil) során mindig felmerült az egyértelműen felülértékelt peso leértékelésének lehetősége (legalábbis a befektetőkben), azonban a kormányzat mindvégig ragaszkodott a fix árfolyam, és a peso-dollár átváltási arány változatlan fenntartásához.

 

A válság kitörése

A versenyképesség növeléséhez az árfolyamrendszer megváltoztatása mellett, ekkor már a fizetéseket kellett volna csökkenteni (erre azonban csak a válság kitörését követően került sor, részben az infláció révén (2002-ben kb. 50 százalék volt), de emellett nominálisan is csökkentek a bérek), azonban ez a belső vásárlóerőt csökkentette volna, ami addig a növekedés motorja volt. Nem volt meg tehát a bátorság, a megfelelő elszántság, később esetleg a megfelelően stabil külső környezet, a gazdasági növekedés motorjának szerepét a belső fogyasztásról az exportra áthelyezni. Eközben a jellemzően alacsony feldolgozottsági színvonalú argentin termékek és természeti erőforrásokon alapuló exportcikkeik iránt stagnált vagy csökkent a kereslet. Kína például a növényi olajok piacán korábbi vásárlóból komoly versenytárssá nőtte ki magát ekkorra.

 

Mindeközben a külföldi tőke is egyre drágábban érkezett az országba, ami tovább növelte a termelési költségeket, és így csökkentette a versenyképességet. Az 1998 óta elhúzódó recesszió alatt a befektetők szép lassan kivonultak az országból, miközben a kormány kemény költségvetési politikával (zéró deficit elve, elsődleges prioritás az adósság visszafizetése) próbálta a hiányt csökkenteni. Ez a belső kereslet csökkenéséhez vezetett, miközben az export egyre inkább versenyképtelenné vált.

 

A társadalom elszegényedett, a népesség nagyobbik fele (mintegy 15 millió ember) a szegénységi küszöb alá került (miközben az ország GDPje meghaladta a 6000 USD/főt). A költségvetésnek ekkor már kb. 25 százalékát fordították csak az adósság kamatainak visszafizetésére. Ami 2001- ben már mintegy 15 milliárd dollárra rúgott.

 

A kormány 2001-ben kényszerpályára került. A közalkalmazottak fizetését, és az állami nyugdíjakat is csökkenteni kényszerült, ez a privátszférában is a fizetések csökkenéséhez vezetett. Az év második felében, amikor a kormány bejelentette az államkötvények kamatának kvázi egyoldalú csökkentését, megindult a végképp hitét vesztett lakosság rohama a bankok ellen. Erre a kormány az ún. „corralito” bevezetésével reagált, ami maximálta a bankokból felvehető készpénz mennyiségét (átutalni, csekkel fizetni továbbra is korlátlanul lehetett). A készpénzfelvétel korlátozása közvetett módon valójában a legszegényebb (bankszámlával nem rendelkező) réteg számára volt a leginkább rossz hatással, mivel egy jelentős réteg abból élt, hogy apróbb munkákat (takarítás stb.) végeztek a középosztály tagjainak, akik készpénzzel fizettek, amire ettől kezdve nem volt lehetőségük. (Argentínában nincs munkanélküli segély.)

 

Ezután következett be a 29 halálos áldozattal járó tüntetéshullám. A kormány tehetetlennek és lassúnak bizonyult (a gyors történésekre rendszeresen későn, már nem adekvát módon reagált (például koalíciós tárgyalásokat tervezett, amikor az ellenzék már elképzelhetetlennek és értelmetlennek tartotta azokat, mivel ekkor már koalíciós kormányzás bevezetése nem lett volna alkalmas a nép megnyugtatására).

 

Argentína 2002 januárjában hivatalosan is bejelentette, hogy képtelenné vált külső államadósságának visszafizetésére: a négy éve recesszióban lévő argentin gazdaság a romló külgazdasági feltételek közepette, a tömeges pénzkimenekítés miatt lecsökkent devizatartalékaival 2001. december vége óta nem tudta visszafizetni esedékes adósságait és azok kamatait.

 

Argentína 155 milliárd dolláros külföldi államadósság megfizetésére vált képtelenné – ami a világgazdaság történetének eddigi legnagyobb szuverén adósságválsága. Argentína ekkor már gyakorlatilag nem rendelkezett valutatartalékokkal, az argentin kötvényekért a világpiacon a névérték negyedét adták. Az argentin válság egyik érdekes, új eleme az, hogy Argentína szuverén (tehát külső állam-) adósságát alapvetően kereskedelmi bankokkal szemben halmozta föl.

 

Ezért az argentin válság – természetesen – súlyos veszélyeket rejtett magában a hitelező magánbankok számára is: érdekes új elem, hogy ezúttal (szemben a korábbi latin-amerikai adósságválságokkal, mindenekelőtt az 1982-es adósságválsággal) nem kizárólag egyesült államokbeli bankok voltak érintettek – számos európai és japán kereskedelmi bank is részt vett a kilencvenes években az Argentínának szindikált „megahitelek” folyósításában. A hitelezők mintegy 65 milliárd dollárt vesztettek az argentin kötvényeken. A legsúlyosabb helyzetbe egyes spanyol bankok kerültek: az argentin kihelyezéseik esetleges leírása a spanyol bankrendszer piaci értékének mintegy 10 százalékos csökkenéséhez vezetett.

 

A kormány csapdába került...

A termelés 25–30 százalékkal csökkent 2002 első hónapjaiban. A kormány csapdába került, hiszen szüksége volt a külföld, az IMF segítségére, azonban az azok által megkövetelt intézkedések népszerűtlenek voltak, amelyeket képtelenség volt elfogadtatni a társadalom legnagyobb részével. A sikeres átütemezésnek – minden korábbi gazdaságtörténeti tapasztalat és a józan közgazdasági gondolkodás alapján egyaránt – nyilvánvalóan elengedhetetlen feltétele kellett, hogy legyen a fiskális és monetáris fegyelem megszilárdítása. A kitört zavargások alapján azonban ez egyáltalán nem tűnt egyszerű feladatnak: márpedig jelentős költségvetési szigorítás és egyszeri jelentős leértékelés nélkül nem lehetett adósság-átütemezést remélni. Már a rendezés elhúzódása is súlyos következményekkel járhatott és a válság további mélyülésével fenyegetett, növelve ezzel a válság rendezéséért fizetendő gazdasági és társadalmi árat, s növelve a – felelőtlennek bizonyult – hitelezők veszteségeit, és a válság következményeinek további Argentínán túlra való eszkalálódásának veszélyét.

 

A válság kirobbanásának okai

A neoliberális – a „mainstream” – közgazdaságtan egyik nagy gyakorlati sikereként szokták emlegetni, hogy Latin-Amerika a nyolcvanas évek „elvesztegetett évtizede” után, a chicagói iskola tanácsait megfogadva úgymond „végleg kiemelkedett” a gazdasági-társadalmi elmaradottságból, perifériális helyzetéből. Az 1994–95-ös mexikói pénzügyi válságot az IMF villámgyorsan megszervezett 50 milliárdos hitelcsomagja éppen viharos gyorsasággal elsimította. Amikor a harmadik legnagyobb latin-amerikai gazdaság esett négyéves recesszióba, amelynek következtében fizetésképtelenné vált, a világgazdaság történetének legnagyobb visszafizethetetlen adósságállományát fölhalmozva.

 

Mindezek után talán érthető, hogy kételkedéssel kell fogadnunk minden olyan magabiztos kinyilatkoztatást, amely mindennemű gazdasági problémák megoldására, avagy követendő gazdasági modellként kizárólagosan egy alternatíva életképességét bizonygatja.

 

Az argentin válság okaként a szakértők mára számtalan tényezőt felsorakoztattak: a rögzített valutaátváltási rátát, az állandósult külkereskedelmi hiányt (11 milliárd peso), az állami kiadások jelentős növekedését (10 év alatt 100%-kal), az állandósult költségvetési deficitet (a GDP 6%-a), az államadósság jelentős növekedését, az argentin gazdaság külső válságokra való kitettségét (Mexikó, Oroszország, Délkelet-Ázsia, Brazília stb.), jelentős privatizációk végrehajtását lényegében állami kontroll nélkül, a regresszív adórendszert, a társadalombiztosítás csődjét, a külfölditőke-beáramlás hirtelen megállását stb…

 

Ugyanakkor az argentin válság kirobbanásának alapvető okairól máig széles körű viták folynak. A mai napig három egymástól markánsan eltérő megközelítés kristályosodott ki. Az első megközelítés a legnagyobb jelentőséget a külfölditőke-beáramlások az orosz válságot követően, 1998 augusztusától történt megállásának tulajdonítja (Calvo és társai, 2002). A második megközelítés a válság kitöréséért az árfolyampolitika nem megfelelő karakterét tette felelőssé (Hausmann és Velasco, 2002 és Perry és Servén, 2003). A harmadik szerint a válságot a merev árfolyampolitika és a felelőtlen fiskális politika összeférhetetlensége együttesen okozta (Mussa, 2002).

 

Hausmann és Velasco (2002) többek között a költségvetési pazarlás tézisét kritizálta. Érvelésük szerint az elsődleges közkiadások nagysága gyakorlatilag állandó maradt, 1993 és 2001 között az argentin GDP 23–24%-át tette ki. Az államháztartási hiány mértéke 1999-ig nem ért el különösen magas értéket következésképpen, nem volt nagyobb annál, mint amekkorát a recesszió különben indokolt. Az államháztartás elsődleges mérlege egyébiránt 1997-ben és 1998-ban még pozitív is volt. Az államadósság az abszolút értékben jelentős növekedés ellenére (az 1994-es 86 milliárd amerikai dollárról 148 milliárdra növekedett 2000-re) nem érte el a maastrichti konvergencia kritérium felső határértékét ebben a vonatkozásban. Az államadósság az 1993-ban a GDP 29,5%-át, 1998-ban a GDP 43,3%-át és 2000-ben a GDP 51,3%-át tette ki (Baer és társai, 2002).2

 

Kétségtelen tény az, hogy az argentin költségvetés elsődleges egyenlege mindvégig, még a válság kitörésekor is pozitív maradt. Ugyanakkor az ország adósságállománya és az ezzel járó kötelezettségek egyre erőteljesebben növekedtek és ezek csökkentésére semmilyen intézkedés nem történt még akkor sem, amikor erre a befolyt privatizációs bevételekből még bőséges forrás állt rendelkezésre. Mi több, az ország felelős vezetői nemcsak, hogy nem csökkentették az ország adósságállományát és ezzel az adósságszolgálati terhekből származó nyomást és az ezzel járó kockázatokat, hanem nem is törekedtek erre, sőt éppen ellenkezőleg, újabb hitelek felvételével még növelték is azt.

 

Amikor már felismerték az adósságszolgálat csökkentésének szükségszerűségét, már késő volt, a fizetésképtelenség elkerülése miatt pedig elkerülhetetlenné vált további hitelek felvétele. Így azután hiába szindikált az IMF 2000 végén 40 milliárd, majd 2001 tavaszán további 8 milliárd dollár hitelt az argentin gazdaság megsegítésére, mindenekelőtt a 2001-ben esedékes 22 milliárd dolláros adósságszolgálat teljesítéséhez.

 

Az argentin költségvetés bevételei és kiadásai (1993–2001, millió peso)

( a táblazátot lásd az eredetiben:  polgariszemle.hu 2007/április)

 

Az egyre eluralkodó kételyek és bizonytalanság az ország pénzügyi teljesítőképességét illetően 2001 áprilisától gyakorlatilag néhány hónap alatt tökéletes bizonyossággá változott arra vonatkozóan, hogy Argentína képtelen lesz pénzügyi kötelezettségeit teljesíteni, illetve a nemzeti valutája árfolyamát fenntartani. Ennek következtében az országkockázat és a valutakockázat gyakorlatilag néhány hónap alatt olyan szintre került, amely már az ország vezetői számára kezelhetetlenné vált és a pénzügyi összeomlást elkerülhetetlenné tette.

 

Számos hasonlóságot találhatunk az argentin válságot megelőző gazdasági körülmények alakulása és a jelenlegi magyar gazdasági helyzet között. Ezek közül mindenekelőtt kettőt emelnék ki. Egyrészt az argentin kormányokhoz hasonlóan a jelenlegi magyar kormány is jelentősen alábecsüli az ország adósságszolgálatának jelentőségét az államháztartás egyenlegének helyreállításában. Másrészt a jelenlegi magyar kormány is ugyanolyan meggyőződéssel hisz, és bízik abban, hogy az általa meghirdetett reformok kizárólag sikeresek lehetnek, és ezért nem vizsgálja más, alternatív megoldási lehetőségek célszerűségét, a már bevezetett intézkedések hatásait, eredményességét, valamint egyáltalán nem számol negatív forgatókönyvek bekövetkeztének lehetőségével, mint például Magyarország konvergenciaprogramja esetében.

 

Hivatkozások

Baer, W., Elosegui, P. és Gallo, A.(2002): The Achievements and Failures of Argentina’s Neo-liberal Economic Policies. Oxford Development Studies, Vol. 30. Num. 1. pp. 63-85. www

Baker, D., Weisbrot, M. (2002): The Role of Social Security Privatization in Argentina’s Economic Crisis. April 16. 2002. Center for Economic and Policy Research. www

Bustelo, Pablo (2004): Capital flows and Financial Crises: A Comparative Analysis of East Asia (1997-98) and Argentina (2001-02). Complutense University of Madrid. Faculty of Economics. Working Paper, No-2004-017. October 2004. www

Calvo, G., Izquierdo, A., és Talvi, E. (2002): Sudden Stops, the Exchange Rate and Fiscal Sustainability: Argentina’s Lessons. Working Paper. Num. 469. July. Inter-American Development Bank. www

Cibils, Alan (2006): Till Debt to US Part: Lessons from Argentina’s Experience with the IMF, Debt and Financial Crises. Americas Program Special Report. September 6, 2006. www

De La Torre, A., Levy Yeyati, E., Schmukler, S.L. (2003): Living and Dying with Hard Pegs: The Rise and Fall of Argentina’s Currency Board. Policy Research Working Paper. Num. 2980. January. World Bank. www

Hausmann, R., Velasco, A. (2002): Hard Money’s Soft Underbelly: Understanding the Argentine Crisis. Mimeo. July. Kennedy School of Government – Harvard University, Cambridge, Mass. www

Kiguel, M. (2001): Structural Reforms in Argentina: Success or Failure. Paper presented at the Conference: Current Issues in Emerging Market Economies. June. Croatian National Bank. Dubrovnik. www

Krugman, P.R., Obstfeld, M. (2003): Nemzetközi Gazdaságtan. Panem. Budapest. pp. 784-790

MNB (2007): Tájékoztató az államháztartás és háztartások pénzügyi számláinak 2006 negyedik negyedévi előzetes adatairól. Budapest, 2007. február 16. www

Mussa, M. (2002): Argentina and the Fund: From Triumph to Tragedy. Institute for International Economics, Washington D.C. www

Perry, G., Servén, L. (2003): The Anatomy of a Multiple Crisis: Why Was Argentina Special and What Can We Learn from It. Policy Research Working Paper, Num. 3081. June. World Bank. www

1 Az államháztartás szezonálisan kiigazított nettó finanszírozási igénye (az államháztartási hiány) a pénzügyi számlák adatai szerint 2006 negyedik negyedévében a GDP 9,8 százalékát érte el, és ez az előző negyedévhez képest számottevően növekedett. A tavalyi év egészére nézve az előzetes adatok szerint az államháztartás finanszírozási igénye a GDP 8,9 százalékát tette ki, az év végén a névértéken számított, konszolidált bruttó (maastrichti) államadósság a GDP 65,7 százaléka volt (MNB 2007).
2 Összehasonlításul a magyar adósságállomány 2006. negyedik negyedévében a magyar GDP 65,7%-át tette ki (MNB, 2007).

 

DR. NOVOSZÁTH PÉTER CSc, főiskolai docens,

Közgazdaságtudományi Intézet, Dunaújvárosi Főiskola.

(peter.novoszath@mail.duf.hu)

Forrás: polgariszemle.hu

 




2007. máj. 4.

kamú nácik

neonáci

Rózsa-Flores Eduardo: A TV2 elővette…
Bácsfy Diánát.
Íme a válaszunk: megalakítjuk a Szerelem Önkéntesei Rohamosztagokat
(SÖR)


Hajra fiúk, hajra lányok! Megszületett agyamban a mentő ötlet! Nincs többé kommunizmus, nincs többé nácizmus!
A kielégítetlenségtől szenvedő pártvezérek és vezérnők boldogítására, mindenki lépjen be a most önszerveződő SÖR alakulatokba.
Kiadós szeretkezésekkel a világbékéért!
Ágycsaták a humanista együttélésért!
Nem kell többé olajos-bűzős fegyver, elég a minden patikában-trafikban olcsón beszerezhető óvszer!

Hogy nem minden esetben szívtipró, Barbie-szépségű a pártvezér vagy vezérnő?
Hogy zavaró a kefebajusz vagy a bibircsókos orr?
Mindenre van megoldás-gyógyír: először hit kell, hit a békében, az egyenlőségben, a testveriségben, másodsorban –ha a hit nem volna elég- ott vannak a technikai segédeszközök: sötét napszemüveg, párna, papírzacskó, és a villanykapcsoló!
Mi lett volna, ha Hitler nem szenved mini pénisz komplexustól?
Mi lett volna, ha Sztálin megtálalja a megfelelő, izmos domináját?
És Rákosi szexisen tar koponyája nem izgatott fel senkit?
Mi lett volna, ha Kádár nem utálatos a perkelt szafttól, ha nem ragja a körmeit, és ha mindez nem hátrányként jelentkezik, és valaki felvállalja tényleges boldogítását?
És ha Pol-Pot, a dél-kelet ázsiai férfiideál kegyeit keresték volna tömegesen az ottani lányok? És….ha önkéntes hőslányok ostromoltak volna a hórihorgas Szabó Albit?
És ha Bácsfy Diánát…Nem. Itt megbukik elméletem. Erre nem tudok mit mondani. Legfeljebb azt, és reménykedem, megtaláljak az utat hozzánk, a Szerelem Önkéntes Rohamosztagaihoz azok, kik annak idején felbérelték, felhasználtak a hol volt, hol nem volt náci leányt és lerójak áldozatukat a szerelem oltárán, megakadályozandó azt, hogy eme förmedvény, kielégítetlenségében, maga alá gyúrjon minket mind, azaz az egész emberiséget.

Bácsfy a TV2-ben –érdemes végignézni a videót, ámde témánk szempontjából fontos igazán csak az utolsó más fel perc!
http://tv2.hu/mokka/cikk/140767/




Hamlet...Macbeth...kádár

Rózsa-Flores Eduardo: To be or not to be? Nem ez itt a kérdés

Ezekben a feszültségtől terhes pillanatokban, napokban, hetekben, mikor amazok szerint, mi fasiszta, mi az hogy, sőt, neonáci és irredenta disznók, felelősek volnánk-vagyunk mindenféle temetői banzaiért, és mikor a gyilkos védelmébe kelnek, sosem jobb napokat látott, mindenféle bértollnokok, hamarjában eszembe jutott a klasszikus. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy képileg jutott eszembe, majd, hirtelen ez is, szemből támadott a differencia, mármint, hogy ama bizonyos darab nem stimmel, az Hamletra gondolok, merthogy ott a koponya, emlékszik mindenki ugye?

De a koponya, az ott sem volt, a darabban, elő lett kaparva, ha emlékeznek, a temetőből, nem tudom a hányadik színén, és akkor hangzik el ama bizonyos híres mondat, amit nem írom le ide most, mert úgyis mindenki tudja, (ott van jegyzetem címén, a gyengébbek kedvéért!)…és akkor, puff, kongott tompán a vészharang a fejemben…
Koponya?, temető?, itt valami nem passzol…
Más a történet –bár Yoricknak bizony, ebben a történetben is volna dolga, nem is kicsi…
És mint mindig
Most is
Segítségemre sietett jó szellemem
És eszembe jutott:

Macbeth…
Hogy is volt? Idézem:

„Nemsokára azonban történt, hogy Duncan király, kinek két fia volt nejétől, Siward northumberlandi gróf leányától, az idősebbet, kit Malcolmnak hivtak, Cumberland herczegévé tette, hogy ez által utódjává legyen halála után a trónon. Ez nagyon bántotta Macbethet, mert látta, hogy ez intézkedés meghiúsítja reményeit. (Mert az ország régi törvényei szerint ha az, kinek következnie kellett, nem volt elég idős a királyság átvételére, az foglalta el helyét, ki vérségre legközelebb állt hozzá.) Fontolgatni kezdé tehát, hogyan nyerhetné el erőszakkal a királyságot, s azt hivé, helyes oka van a visszavonásra, mert Duncan minden lehetőt megtett, hogy megfoszsza őt minden jogtól és igénytől, melylyel később talán birhatna a koronára…”
És
„Macbeth uralkodása eleinte üdvösnek látszott, de nemsokára megmutatta valódi mivoltát, midőn igazság helyett kegyetlenséget gyakorolt. Mert a lelkiismereti furdalás (mint minden zsarnokot és jogtalan bitorlót) folytonos félelemben tartá, hogy számára is azon kehely készül, melyet ő nyújtott elődjének. A boszorkányok szavai sem mentek ki elméjéből, kik midőn neki igérték a királyságot, azt egyszersmind Banquo ivadékának is megigérték. Meghítta hát Banquot, Fleance nevű fiával, estebédre, melyet számukra készített. Itt Macbeth szándéka szerint mindkettőt rögtöni halálnak kellett érni bizonyos gyilkosok kezétől, kiket e czélra felbérelt, megparancsolván nekik, hogy Banquot és fiát a palotán kívül, midőn házukba visszatérnek, megöljék, nehogy az ő háza rossz hírbe jusson és ő annak idején igazolhassa magát, ha valamivel vádolnák vagy valami gyanú támadna ellene…”
És
„Malcolmhoz érkezve lefesté előtte, mily nagy nyomorba sülyedt Skóczia a zsarnok Macbeth borzasztó kegyetlenségei miatt. Népe azért halálosan gyűlöli és semmit sem kiván oly forrón, mint megszabadulni a rabszolgaság ez elviselhetetlen igájától. Midőn Malcolm hallá Macduff szavait, melyeket fájdalmas hangon monda el, mély sóhajra fakadt hazájának szomorú sorsa fölött, mire Macduff a legkomolyabb szavakkal sürgeté, szabadítsa meg a skót népet ily kegyetlen és vérengző zsarnoktól, minőnek Macbeth annyi tette által mutatta magát. Könnyű feladat lenne ez reá nézve, nemcsak jogára való tekintetből, hanem azért is, mert a nép komolyan kivánkozik bosszút állni a sok kegyetlenségért, melyet Macbeth rossz uralkodása és erőszakoskodásai miatt naponkint szenvedni kénytelen. Ámbár Malcolmot nagyon elszomorítá honának sorsa, melyet Macduff előtte lefestett, mégis félt, hogy Macduff nem becsületes szándékkal beszél, vagy hogy Macbeth küldte őt; azért tovább is ki akarta fürkészni, tetteté magát és így felelt: „Valóban nagyon elszomorít skót hazánk boldogtalansága; de jóllehet őszintén vágyódom, mégsem vagyok rá alkalmas bizonyos gyógyíthatatlan bűnök miatt, melyek fölöttem uralkodnak. Először is oly mértéktelenűl kéjvágyó és érzéki vagyok, hogy ha Skóczia királyává lennék, minden szüzet és asszonyt megbecstelenítnék, úgy hogy mértéktelenségem reátok nézve még elviselhetetlenebb lenne, mint Macbeth véres zsarnoksága.” Erre így felelt Macduff: „Ez mindenesetre igen nagy hiba, mert sok nemes fejedelem és király vesztette el életét és trónját miatta; mindazonáltal elég asszony van Skócziában, és azért kövesd tanácsomat. Légy királylyá, s én oly óvatosan fogom az ügyet vinni, hogy titokban kielégítheted vágyadat a nélkül, hogy valaki észrevenné.” Erre így szólt Malcolm: „A legpénzvágyóbb teremtés vagyok a földön, és ha király lennék, mindenféle útat-módot keresnék földek és javak szerzésére, és a skót nemesek legnagyobb részét hamis vádak által veszélybe dönteném, hogy földjeiket, javaikat és birtokaikat magamávé tegyem. Hagyj tehát ott, a hol vagyok, mert ha az ország királyává lennék, kiolthatatlan kincsvágyam olyan lenne, hogy mostani bajotokat még elviselhetőnek találnátok a határtalan erőszakkal szemben, melyet megjelenésem vinne közétek.” Macduff erre így felelt: „Ez sokkal rosszabb hiba, mint az előbbi, mert a kapzsiság gyökere minden bajnak, és e bűn miatt bukott meg királyaink legnagyobb része. De mégis fogadd tanácsomat s vedd el a koronát; van elég arany és kincs Skócziában, hogy kapzsiságodat kielégítse.” Erre ismét felelt Malcolm: „Továbbá hajlandó vagyok a képmutatásra, hazugságra és a csalás minden más nemére, úgy hogy semmiben sincs annyi örömem, mint elámítni és megcsalni azokat, a kik bizalommal és hittel viseltetnek irántam és szavaim iránt. És ha semmi sem való inkább a fejedelemhez, mint állhatatosság, igazság, hűség és más nemes erények, melyek az őszinteségben gyökereznek, akkor láthatod, mennyire képtelen vagyok én az uralkodásra, és ha van módod minden egyéb bűnöm elfojtására vagy elrejtésére, kérlek, találj módot, hogy ezt is megszűntethesd, mint a többit.” Erre így szólt Macduff: „Ez a legrosszabb valamennyi közt, azért elhagylak és mondom: Oh ti boldogtalan, sajnálatra méltó skótok, kik annyi és oly sokféle bajba sülyedtetek, melyeknek egyike rosszabb a másiknál! Van egy gonosz és átkozott zsarnokotok, ki jog nélkül uralkodik fölöttetek, kegyetlenségével elnyomva titeket; de az, kinek joga van a koronára, oly tele van az angolok minden aljasságával és bűnével, hogy nem méltó a trónra; mert saját vallomása szerint nemcsak kapzsi és kiolthatatlan kéjvágyó, hanem csalfa is, mint az áruló, s egy szavának sem lehet hinni. Isten veled Skóczia! most már örökre száműzöttnek tekintem magamat, vígasztalás és segítség nélkül!” És e szavakkal keserű könyek gördültek végig arczán. Végre, midőn távozni akart, Malcolm visszatartá karjánál fogva és mondá: „Légy nyugodt, Macduff, mert a nevezett bűnök egyikével sem birok, s csak játszottam veled, hogy próbára tegyelek. Mert már többször akart Macbeth ily módon hálójába kerítni; de mennél kevésbbé mutattam hajlandóságot kérésed teljesítésére, annál inkább fogok igyekezni végrehajtásában.” Erre átölelték egymást, kölcsönösen hűséget igértek egymásnak, és tanácskozni kezdtek, hogy lehetne legjobban czélt érniök…”
És a történet vége:
„Malcolm gyorsan üldözé Macbethet és a csata előtti éjjelen a birnanei erdőbe érkezett, s midőn serege ott egy ideig pihent és felüdült, minden embernek megparancsolá, hogy az erdő valamelyik fájáról oly nagy ágat vegyen kezébe, a milyent csak elbírhat, hogy másnap reggel tömör sorban és nem láttatva az ellenség közelébe jussanak… Reggel, midőn Macbeth ily módon látta őket közelegni, először csodálkozott, végre azonban eszébe jutott a jövendölés, melyet sok idő előtt hallott, és hogy most beteljesűl a birnanei erdő vándorlása… Mindamellett csatarendbe állítá embereit és bátorságra inté őket; de midőn ellenségei eldobták az ágakat és Macbeth látta nagy számukat, gyors futásnak eredt, és Macduff nagy gyűlölettel üldözé, míg Lunfannainebe érkezett. Macbeth látva, hogy Macduff szorosan sarkában van, leugrott lováról és mondá: „Mit jelent ez, áruló, hogy ily hiábavaló módon üldözöl, mert az én sorsom nem az, hogy anyaszülte teremtés kezeitől essem el; jer hát és vedd jutalmadat, melyet gonoszságaiddal megérdemeltél.” És ezzel fölemelte kardját, hogy megölje. Macduff azonban leugrott lováról, feléje ment, s kezében tartva a meztelen kardot, így felelt: „Igaz, Macbeth, és most véget fog érni telhetetlen kegyetlenséged. Én vagyok az, ki nem születtem anyámtól, hanem testéből vágtak ki.” Erre hozzálépett és lesújtotta. Azután levágta fejét vállairól, póznára tűzte és Malcolmhoz vitte… Ez volt Macbeth vége, miután tizennégy évig uralkodott Skócziában.”

Nem folytatom…
Ha valakinek van kedve, és az egészet elolvasná, vegye le a polcról, fújja le a port vagy itt áll ez a link:

http://mek.oszk.hu/04500/04585/html/magyar.htm

Végezetül pedig, álljon itt néhány kép
Nem e rútul megcsalt és megerőszakolt kishonunkban készültek, hanem mindenhol, a nagy színpadon.
A függönyök végleg félrehúzva, a bizonyos koponya a mindörökké szomorú herceg kezén, ….és marad a düh, és a sírás…
További szép napot Magyarország, te boldogtalan!
hamlet



2007. márc. 13.

Szabadságot a letartoztatott versnek!!! (II)

Felhívás

A gondolat, szólás és írás szabadsága nevében és védelmében.

A magyarul író költőkhöz, versírókhoz, és a még olvasni képes és szerető honpolgárokhoz!

 

A napokban, márciust írunk, az Úr 2007 esztendejében, az eszement hatalom erőszakszerveinek képviselői egy szegedi lakásban lefoglaltak és magukkal vittek –többek között- 1, azaz egy darab verset.

A hírek nem szólnak verscímről, szerzőről, teret engedve ezzel a legvadabb találgatásoknak. Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem? Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról? Netán József Attila Szabados dala?

Arról sincs hír, mi lesz-lett a szerencsétlen vers sorsa. Börtönbe vetik? Miszlikre tépik? Elégetik?

Emeljük fel szavunkat, míg nem késő!

Követeljük az eltüntetett vers azonnali szabadon bocsátását, valamint maradéktalan beolvasását a Magyar Rádióban!

A gondolatbűnnel vádolt magyar népet a gondolat rendőrséggel szembeni ellenállásra hívjuk fel.

Mindenki tanulja meg kedvenc versét, és azt minél több polgártársának mondja el!

Az írókat, költőket pedig felszólítjuk, hogy minden elesett, megsemmisült vers helyett teremjenek újakat!

Rózsa-Flores Eduardo költő
Téglásy György költő
Czakó Gábor író
Belső Jenő Olivér költő
Haraszti Gáborné
Stoffán György író, újságíró
Istenes Attila
Kovács J. István
Haraszti Gábor
Molnár Jolán

2007. március 10.

U.i.: Aki jelen felhívásunkkal egyetért, kérjük aláírásával támogassa kezdeményezésünket! (crnelflores@yahoo.com)

Ezt a felhívást küldje tovább barátainak, ismerőseinek hogy még holnap is szabadon gondolkozhassunk!

 

A hír:

Verset foglaltak le a rendőrök a szegedi házkutatások során

Szegeden is tartottak házkutatást olyan személyeknél, akik rendszeresen részt vesznek a kormányellenes demonstrációkon. Valamennyiüket előállították, és órákon keresztül a tüntetések szervezői felől kérdezősködtek a nyomozók. Egyelőre csak tanúként hallgatták meg őket, bár több számítógépet, engedélyhez nem kötött légpuskát és egy verset is lefoglaltak lakásaikban.

...a házkutatás során egy gázmaszkot, egy számítógépet, három cd-lemezt és egy verset is lefoglaltak, előállították, majd négy órás várakoztatás után négy órán keresztül tanúként hallgatták ki...

MTI-HírTV (2007. március 9.)




Régebbiek | Végére »