valutaalap bejegyzései

Argentina akkor...most mi

Rózsa-Flores Eduardo: Magyarok: Itt a világvégének eleje…. Novoszáth Péter: Az argentin pénzügyi válság anatómiája

...és senki ne mondja azt, nem szóltunk előre

Lassan több mint egy éve, hogy kisebb- nagyobb társaságok, barátaim előtt, elő szoktam adni –nem éppen saját találmányú- káosz-elméletemet. Miután a kérdés specifikusan szakmai, eddig pusztán „bölcsész” megközelítésből voltam képes előadni azt, ami szerintem elkerülhetetlenül közeledik. Pár hónapja, hogy lavinaszerűen rám ömlik elismert és közismert közgazdasági illetve pénzügyi elméleti szakemberek és/vagy igazán tekintélyes és tiszteletreméltó a gazdaság különböző szféráiban magas beosztásban működött tisztességes magyar emberek részéről, azt, ami az egyszerű halandó, fásultságból, érdektelenségből, hozzá nem értésből vagy ostobaságból egy kézlegyintéssel el szokta intézni.

Most ne tegyék. Életünk, jövőnkről, illetve a jelenlegi válság kicsúcsosodása, és a lehetséges kibontakozásról van szó. Az ország gazdasága és pénzügyi rendszere az összeomlás felé tart. A legoptimistább –azért írók optimistát, mert minél előbb robban ki a válság, annál gyorsabban lehet majd neki fogni az újjáépítésnek- elemzők szerint az „elpattanás” még ebben az évben, 5-6 hónapon belül fog bekövetkezni. Mások, maximum a jövő tavasz elejére teszik a „dátumot”.
Föl kell készülni és lehet is. Akinek még van félteni való megtakarított pénze, jobban teszi, ha kiviszi az országból – ezzel is elősegíti egyébként a krízis kirobbanását, amit ugyebár, nem kell megmagyaráznom „nekünk” miért jó. A többiek, nekifeszülhetnek a tartós élelmiszergyűjtögetésnek, felkészülhetnek egy-két hónapra, amikor vagy nem lesz kapható szinte semmi, vagy nem lesz mivel megvenni azt a keveset, ami a boltokban még meg fog maradni a „roham” után…nem beszélve nemzeti valutánk teljes elértéktelenedéséről….
Szóval, jöjjön az első bátor szakértői elemzés. Olvassák el gondosan. És adják tovább….

Novoszáth Péter: Az argentin pénzügyi válság anatómiája

E cikk megírására több szempont is ösztönzött. Mindenekelőtt az, hogy tiszteletemet fejezzem ki Járai Zsigmondnak, a Magyar Nemzeti Bank leköszönt elnökének és azon munkatársainak, akik jelentős szerepet játszottak és játszanak abban, hogy Magyarországon mind ez ideig nem tört ki még pénzügyi válság. Holott, amint ez az elemzés is bemutatja számos tekintetben, például magas szinten állandósult államháztartási hiány, az ország eladósodottságának mértéke, az egészségügyi, társadalombiztosítási költségvetés jelentős hiánya, ikerdeficit stb. már elérkeztünk odáig, ahová Argentína is elérkezett röviddel az ország pénzügyi összeomlása előtt.

Másrészt Magyarország pénzügyi helyzete továbbra is egyre inkább az összeomláshoz közeledik, mintsem távolodna attól. Az államháztartás finanszírozási igénye, az ország adósságállománya és az ezzel együtt járó terhek egyre növekednek.¹ Már csak ezért is fontosak azok a tanulságok, amelyek az Argentínában bekövetkezett válságból levonhatóak. Az argentin kormány-tisztségviselők és tanácsadóik az utolsó pillanatokig magabiztosan hirdették, hogy vannak ugyan kisebb-nagyobb problémák, de az ország helyzete semmiképpen sem tekinthető válságosnak és az újabb és azután a még újabb intézkedések hatására már el is indult valójában a gazdaság fellendülése, amit rajtuk kívül senki sem érzékelt.

Harmadrészt az argentin válság lefolyásának bemutatása azért is fontos volt számomra, hogy a hallgatóim könnyebben megérthessék, milyen következményei lehetnek annak, ha egy országban tartós makrogazdasági egyensúlytalanság alakul ki, és ha egy kormány több egymásnak is ellentmondó, kellően át nem gondolt intézkedést hoz az egyre mélyülő problémák és sürgetőbb nehézségek leküzdésére.

Negyedrészt úgy gondolom, hogy az argentin válság azért is tanulmányozásra érdemes, mivel korábban Argentínát neves nemzetközi pénzügyi intézmények híres és elismert szakértői és tanácsadói olyan mintaállamnak tekintették, amely a globalizáció kihívásaira megfelelő válaszokat tudott adni és példaként állítható más, kevésbé fejlett országok számára (lásd például Krugman-Obstfeld, 2003, művében).

E tanulmány áttekinti a 2001 decemberében bekövetkezett argentin válságot előidéző okokat. Ennek keretében elsősorban azokra a makrogazdasági és társadalmi következményekre, veszélyekre, kockázatokra kívánom a figyelmet felhívni, amelyek a mindenkori kormányok által hozott különféle intézkedésekkel együtt járhatnak.

Argentína hosszú évekig egymást követő katonai diktatúrák irányítása alatt állt, amelyet csupán rövid időre szakított meg demokratikus kormányzás. Jelentős összegű hiteleket vettek fel az argentin kormányok ebben az időszakban, amelyek azután különféle befejezetlen projektek, a Falkland/ Malvin szigetekért folytatott háború és az állam által átvállalt magánhitelek finanszírozására emésztődtek fel.

Az ország életében jelentős fordulatot hozott az 1983-as év, amikor demokratikus választások útján Raúl Alfonsint választották az ország elnökévé. Az új kormány az argentin gazdaság stabilizálását tűzte ki célul. Ennek érdekében új nemzeti valutát vezettek be és új hitelek felvétele vált szükségessé. Az állam azonban képtelenné vált a hitelek kamatainak fizetésére, a gazdaság összeomlott és az infláció egyre gyorsabban kezdett el nőni és végül hiperinfláció alakult ki. Az argentin kormány több egymást követő stabilizációs programot vezetett be az infláció és az egyre magasabb költségvetési hiány csökkentésére. Ugyanakkor az alapvető költségvetési problémákat nem sikerült határozottan megoldani és az új programok általában rövid, ígéretes időszakok után megbuktak. Az argentin infláció 1989- re már a 200%-ot is elérte egy hónapban, amikor utcai zavargások és a fizetési rendszer összeomlása után Alfonsin elnök hat hónappal a terminusának lejárta előtt lemondani kényszerült és a peronista Carlos Menem került helyére az elnöki székbe. Menem elnök kampányát populista platformról kezdte, de egy gyors fordulattal korábbi ígéreteit visszavonva a neoliberális washingtoni konszenzus elveinek követői közé csatlakozott, a kereskedelem liberalizálását, a munkahelyek deregulációját és az olyan jelentős költséggel működő állami vállalatok, mint a telekommunikációs, energiaés vízszolgáltató vállalatok privatizációját kezdte el szorgalmazni.

Domingo Cavalló reformprogramja

Menem elnök radikális intézményi reformok („Plan de Convertibilidad”) végrehajtásával kívánta letörni a hiperinflációt és ennek irányítását rendkívül jól képzett, az egyesült államokbeli Harvard egyetemen végzett gazdasági miniszterére, Domingo Cavallóra bízta. Célként tűzte ki továbbá, az állam szerepének csökkentését, és a komparatív előnyökkel kecsegtető termelési ágazatok felfuttatását. Cavalló nagy elszántsággal fogott neki a reformok végrehajtásának, ennek keretében jelentős mértékben csökkentette a vámokat és a kormányzati kiadásokat. Úgy vélték, az inflációt leginkább akkor tudják leküzdeni, ha megnyitják a piacokat az importáruk előtt, és versenyre késztetik a belföldi termelőket.

Privatizálták 1992 és 1994 között az állami tulajdonú cégek legnagyobb részét, azonban a bevételeket nem a már akkor is jelentős adósságteher csökkentésére fordították. A privatizációt részben a külső adósság bonjaival finanszírozták, amelyeket ugyan 100%-os értékben számítottak be, de tényleges piaci értékük 15–30% volt. Ehhez járult hozzá még az is, hogy a privatizált vállalatokat előtte közpénzeken felerősítették, illetve a vevőknek bizonyos mértékű nyereséget garantáltak állami kezességvállalással. Mindezek mellett néhány esetben a privatizáció eredményessége is megkérdőjelezhető volt (ilyen volt például az argentin nemzeti légitársaság, az Aerolíneas Argentinas esete az Ibériával, amikor gyakorlatilag az eszközöket, repülőket elvitték Spanyolországba, majd az immár „kiürített” céget csődbe vitték). A privatizált cégek nyereségét külföldre vitték, ami a fizetési mérleg romlása miatt éppen ellentétes eredményt hozott az eredetileg reméltnél.

A költségvetési hiány, és az állam eladósodottsága a privatizáció ellenére sem csökkent, pusztán szinten maradt (1992 és 1994 között), mivel a belső fogyasztás növekedését finanszírozták a plusz bevételekkel. Az adósságállomány ugyan számottevően nem változott ebben az időszakban, de a költségvetés kiadásai és a kamatterhek viszont igencsak megemelkedtek.

A reform, az állami beavatkozás fő eszköze mégis a monetáris politika volt, hiszen a nemzeti valutába vetett hit, bizalom megalapozása és fenntartása abszolút előnyt élvezett. Ennek jegyében az argentin nemzeti valutát 10 000 ausztrál = 1 amerikai dollár értéken a dollárhoz kötötték. Azonban nem álltak meg a nemzeti valuta értékének rögzítésénél, hanem egy új törvényt hoztak a nemzeti valuta értékének megőrzése érdekében.

Cavalló reformprogramjának legvakmerőbb komponense éppen ez az 1991-ben bevezetett konvertibilitási törvény (Ley de Convertibilidad) volt. Az új konvertibilitási törvény ugyanis megkövetelte, hogy a monetáris bázist teljes mértékben arannyal vagy konvertibilis valutával fedezzék. A központi banknak előírta, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiségének megfelelő amerikai dollártartalékot kell képeznie. Ezzel megszűnt annak a lehetősége, hogy a korábbi gyakorlatnak megfelelően a központi bank a költségvetés hiányát a továbbiakban is egyszerűen új pénz kibocsátásával fedezze. Egyúttal előírta a fix árfolyam hosszú távon történő alkalmazását is, annyi módosítással, hogy az ausztrál helyett ismét a peso lett a nemzeti valuta, amelynek árfolyamát az amerikai dollárhoz 1:1 arányban rögzítették. Ez a rögzített árfolyam egészen 2002 januárjáig fennmaradt. Az árfolyam-változtatást mindenáron el akarták kerülni, az új törvény rendelkezései szerint ehhez a kongresszus jóváhagyása kellett.

A végrehajtott reformok hatására az infláció drasztikusan csökkent...

A fix árfolyam-politika mellett az infláció jelentősen csökkent ugyan, de nem eléggé. Néhány évig még számottevően nagyobb volt, mint pl. az USA-beli, így a peso reálárfolyama nőtt, az export versenyképessége csökkent (ráadásul a dollár is erősödött). Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a szolgáltatásokat nem lehetett importálni, így ezek magas költségei beépültek az exportárakba. A Cavalló által követett árfolyam-politika ellen szólt az is, hogy a fő kereskedelmi partnerek (Európa és Brazília) nem a dollárrégióból kerültek ki.

Cavalló jelentős adóreformokat hajtott végre a kormányzati bevételek növelésére. A kilencvenes évek elején a külföldi beruházásokat ösztönző feltételeket teremtettek, a szabályozás és adórendszer átalakításával, egyszerűsítésével. Bár ez tulajdonképpen sikeresnek tekinthető, azonban részben a peso reálárfolyama miatt is, a külkereskedelmi mérleg negatív volt (a hiányt újabb hitelfelvételekkel kellett ellensúlyozni), és a növekedés a belső fogyasztás bővülésén alapult (ez természetesen fontos tényezővé vált a későbbi válság szempontjából is). Az állam a fellendülés érdekében bizonyos adónemeket csökkentett, illetve megszüntetett, és fő bevételi forrásának a fogyasztáshoz kötődő áfát tekintette. Ez később igen súlyos következményekkel járt a hosszan tartó recesszió időszakában, amikor az áruforgalom drasztikusan lecsökkent.

A végrehajtott reformok hatására az infláció drasztikusan csökkent az 1989-es 3080%-ról 1990-ben 2314%-ra 1992-ben 17,5%-ra. Ezt követően 1994-től 4% alá, míg 1996-tól 1% alá csökkent, az árstabilitás megszilárdult, a nemzeti valuta értékét sikerült megőrizni. Ennek hatására a kamatlábak lecsökkentek és ennek következtében a beruházások gyors növekedésnek indultak. Az összes beruházás értéke 1990-ben a GDP 14%-át tette ki, 1992-ben már 17%-át és 1998-ban elérte a GDP 21%-át (Bustelo, 2004).

A rögzített átváltási ráta lehetőséget teremtett a termelékenység növelésére. Míg a termelékenység a nyolcvanas években folyamatosan csökkent, addig 1991 és 1998 között az éves növekedési üteme elérte a 2,1%-ot (Kiguel, 2001).

Regenerálódtak a pénzügyi instrumentumok, a bankbetétek és a kölcsönök. A bankbetétek nagysága a GDP 8%-át érte el 1991-ben, ugyanakkor 1998-ban már a GDP 26%-át tette ki, míg a kölcsönök 14%-ról 30%-ra nőttek ugyanezen idő alatt (De La Torre és társai, 2003).

A valutakockázatok csökkenése jelentős mértékben hozzájárult a tőkebeáramlások, külföldi tőkebefektetések növekedéséhez, amelyek elsősorban az állami vállalatok és bankok privatizációja során érkeztek az országba. A külföldi tőkebefektetések nagysága az 1990-es 1,8 milliárd amerikai dollárról 1996-ban 4,2 milliárd dollárra és 1997-ben 8,1 milliárd dollárra nőtt. Ugyanakkor a külföldi tőkebeáramlások zöme portfólióbefektetések formájában (64%-a 1992 és 1998 között), elsősorban kötvényvásárlások útján érkezett az országba és csupán minimális mértékben került az export bővítésére.

Fenti tényezők hatására jelentős mértékű GDP-növekedés következett be, átlagosan évi 6,7 százalékkal növekedett az ország GDP-je 1991 és 1997 között. De ez a kibocsátásemelkedés nem egyenletesen valósult meg részben a mexikói Tequila-válság hatására (1995-ben a növekedés hirtelen csökkenésbe fordult) és részben a gazdaság nagymérvű sebezhetősége, külső sokkhatásokra való kitettsége miatt (az amerikai dollár 1995-től bekövetkezett felértékelődése, a nemzetközi kereskedelemben alkalmazott árak 1998–99-ben megvalósult esése, a brazil nemzeti valuta a real drasztikus leértékelése és az euró 2000-es leértékelése, és jelentős visszaesés következett be.

Az első években sok embernek növekedett az életszínvonala, ettől kezdve külföldi utazásokra költhettek, import, fogyasztási cikkeket vásárolhattak, és alacsony kamatlábakon vehettek fel dollár alapú hiteleket. A szegénység kezdetben, 1990 és 1993 között jelentősen csökkent, majd 1994 és 1996 között ismét növekedett. A jövedelem egyenlőtlenség, a Gini koefficiens alapján számítva 1995-től jelentős romlásnak indult.

Cavalló reformprogramjának bukása

Az argentin gazdaság növekedése az ipari szektor folyamatos zsugorodása mellett ment végbe. Az ipar részaránya a GDP előállításában 1990-ben még 36% volt, ez a részarány 1999-ben 32%-ra, 2000-ben 28%-ra csökkent.

A fix árfolyamráta olcsóvá tette az importot és folyamatos és egyre gyorsuló dollár kiáramlást idézett elő a fizetési mérleg növekvő egyensúlytalansága következtében és jelentős veszteségeket okozott Argentína ipari infrastruktúrájában is. Végső soron a munkanélküliség egyre gyorsuló növekedését idézte elő. A munkanélküliségi ráta az 1990-es 6,7 százalékról 1995-re 15,5%-ra növekedett (Perry és Servén, 2003).

Összességében tehát a konvertibilitási terv első évei alatt folytatódó infláció a fix árfolyamráta mellett a nemzeti valuta éles reálfelértékelődéséhez vezetett. A nemzeti valuta 1990–1995 között reálértelemben mintegy 30%-kal erősödött. A nemzeti valuta felértékelődése pedig munkanélküliséghez és növekvő fizetésimérleg-hiányhoz vezetett.

...a korrupció egyre burjánzott.

Az 1994–1995 fordulóján bekövetkezett mexikói válság után a spekulánsok az argentin valutát támadták meg, és ennek hatására a hazai kamatok hirtelen megemelkedtek. A kölcsönök váratlanul megnövekedett terhei miatt az argentin bankok komoly nyomás alá kerültek. A központi bank azonban a korábban alkalmazott módon a konvertibilitási törvény miatt nem tudott segíteni. Mivel nem volt lehetőség arra, hogy a központi bank pesót nyomjon, és végső hitelezőként a bankoknak juttassa, ezért a kormány külföldről, többek között olyan intézményektől, mint például a Világbank és az IMF kényszerült kölcsönöket felvenni.

Időközben a kormányzati kiadások folyamatosan növekedtek és a korrupció egyre burjánzott. Argentína államadóssága hatalmas mértékben megnőtt a kilencvenes években és az ország gazdasága egyáltalán nem mutatott markáns jeleket arra nézve, hogy képes is lesz azok visszafizetésére. Ennek ellenére a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) újabb és újabb kölcsönök folyósításáról döntött, illetve halasztotta el a visszafizetés esedékességét. Az ország külső államadóssága az 1992-es 62,7 milliárd dollárról (a GDP 27%-a) 1998-ra 140,5 milliárd dollárra nőtt (a GDP 47%-a). Ennek következtében az ország éves adósság szolgálati kötelezettsége, míg 1993-ban az argentin export 22%-át, addig 1998-ban már az export 64%-át tette ki.

Ezek után a nyugdíjrendszer privatizálásától vártak további megoldást. A nyugdíjrendszer magánosítása következtében a kormány bevételei – amivel addig a költségvetés 20–25 százalékát kitevő nyugdíjkifizetéseket finanszírozta – a magánnyugdíj-pénztárakhoz áramoltak. A kormány így további hitelfelvételre kényszerült, s az új hiteleket jelentős részben éppen ezek a magánnyugdíj-pénztárak biztosították, természetesen nem ingyen. További kérdőjeleket vetett fel, hogy a magánpénztárak működési költségei kifejezetten magasak voltak, a dolgozóknak 30%-ot kellett fizetniük adminisztrációs díjként.

Mivel mindezen intézkedések sem hozták meg a várt eredményeket, így további, nem igazán népszerű lépések váltak szükségessé. Az áfát 21%- ra emelték, lefaragták az állami kiadásokat, nem töltötték fel az államilag finanszírozott üres álláshelyeket.

Az árfolyamrendszer stabilitása közben megkérdőjeleződött, hiszen a központi tartalékok csak az M1-nek megfelelő mennyiségben álltak rendelkezésre, így ha mindenki egyszerre akarta volna kivenni dollárbetéteit a bankokból (M2), akkor az ezek fedezetéül szolgáló tartalékok már nem lettek volna elegendőek. A kilencvenes évek második felének válságai (mexikói, ázsiai, orosz és különösen a brazil) során mindig felmerült az egyértelműen felülértékelt peso leértékelésének lehetősége (legalábbis a befektetőkben), azonban a kormányzat mindvégig ragaszkodott a fix árfolyam, és a peso-dollár átváltási arány változatlan fenntartásához.

A válság kitörése

A versenyképesség növeléséhez az árfolyamrendszer megváltoztatása mellett, ekkor már a fizetéseket kellett volna csökkenteni (erre azonban csak a válság kitörését követően került sor, részben az infláció révén (2002-ben kb. 50 százalék volt), de emellett nominálisan is csökkentek a bérek), azonban ez a belső vásárlóerőt csökkentette volna, ami addig a növekedés motorja volt. Nem volt meg tehát a bátorság, a megfelelő elszántság, később esetleg a megfelelően stabil külső környezet, a gazdasági növekedés motorjának szerepét a belső fogyasztásról az exportra áthelyezni. Eközben a jellemzően alacsony feldolgozottsági színvonalú argentin termékek és természeti erőforrásokon alapuló exportcikkeik iránt stagnált vagy csökkent a kereslet. Kína például a növényi olajok piacán korábbi vásárlóból komoly versenytárssá nőtte ki magát ekkorra.

Mindeközben a külföldi tőke is egyre drágábban érkezett az országba, ami tovább növelte a termelési költségeket, és így csökkentette a versenyképességet. Az 1998 óta elhúzódó recesszió alatt a befektetők szép lassan kivonultak az országból, miközben a kormány kemény költségvetési politikával (zéró deficit elve, elsődleges prioritás az adósság visszafizetése) próbálta a hiányt csökkenteni. Ez a belső kereslet csökkenéséhez vezetett, miközben az export egyre inkább versenyképtelenné vált.

A társadalom elszegényedett, a népesség nagyobbik fele (mintegy 15 millió ember) a szegénységi küszöb alá került (miközben az ország GDPje meghaladta a 6000 USD/főt). A költségvetésnek ekkor már kb. 25 százalékát fordították csak az adósság kamatainak visszafizetésére. Ami 2001- ben már mintegy 15 milliárd dollárra rúgott.

A kormány 2001-ben kényszerpályára került. A közalkalmazottak fizetését, és az állami nyugdíjakat is csökkenteni kényszerült, ez a privátszférában is a fizetések csökkenéséhez vezetett. Az év második felében, amikor a kormány bejelentette az államkötvények kamatának kvázi egyoldalú csökkentését, megindult a végképp hitét vesztett lakosság rohama a bankok ellen. Erre a kormány az ún. „corralito” bevezetésével reagált, ami maximálta a bankokból felvehető készpénz mennyiségét (átutalni, csekkel fizetni továbbra is korlátlanul lehetett). A készpénzfelvétel korlátozása közvetett módon valójában a legszegényebb (bankszámlával nem rendelkező) réteg számára volt a leginkább rossz hatással, mivel egy jelentős réteg abból élt, hogy apróbb munkákat (takarítás stb.) végeztek a középosztály tagjainak, akik készpénzzel fizettek, amire ettől kezdve nem volt lehetőségük. (Argentínában nincs munkanélküli segély.)

Ezután következett be a 29 halálos áldozattal járó tüntetéshullám. A kormány tehetetlennek és lassúnak bizonyult (a gyors történésekre rendszeresen későn, már nem adekvát módon reagált (például koalíciós tárgyalásokat tervezett, amikor az ellenzék már elképzelhetetlennek és értelmetlennek tartotta azokat, mivel ekkor már koalíciós kormányzás bevezetése nem lett volna alkalmas a nép megnyugtatására).

Argentína 2002 januárjában hivatalosan is bejelentette, hogy képtelenné vált külső államadósságának visszafizetésére: a négy éve recesszióban lévő argentin gazdaság a romló külgazdasági feltételek közepette, a tömeges pénzkimenekítés miatt lecsökkent devizatartalékaival 2001. december vége óta nem tudta visszafizetni esedékes adósságait és azok kamatait.

Argentína 155 milliárd dolláros külföldi államadósság megfizetésére vált képtelenné – ami a világgazdaság történetének eddigi legnagyobb szuverén adósságválsága. Argentína ekkor már gyakorlatilag nem rendelkezett valutatartalékokkal, az argentin kötvényekért a világpiacon a névérték negyedét adták. Az argentin válság egyik érdekes, új eleme az, hogy Argentína szuverén (tehát külső állam-) adósságát alapvetően kereskedelmi bankokkal szemben halmozta föl.

Ezért az argentin válság – természetesen – súlyos veszélyeket rejtett magában a hitelező magánbankok számára is: érdekes új elem, hogy ezúttal (szemben a korábbi latin-amerikai adósságválságokkal, mindenekelőtt az 1982-es adósságválsággal) nem kizárólag egyesült államokbeli bankok voltak érintettek – számos európai és japán kereskedelmi bank is részt vett a kilencvenes években az Argentínának szindikált „megahitelek” folyósításában. A hitelezők mintegy 65 milliárd dollárt vesztettek az argentin kötvényeken. A legsúlyosabb helyzetbe egyes spanyol bankok kerültek: az argentin kihelyezéseik esetleges leírása a spanyol bankrendszer piaci értékének mintegy 10 százalékos csökkenéséhez vezetett.

A kormány csapdába került...

A termelés 25–30 százalékkal csökkent 2002 első hónapjaiban. A kormány csapdába került, hiszen szüksége volt a külföld, az IMF segítségére, azonban az azok által megkövetelt intézkedések népszerűtlenek voltak, amelyeket képtelenség volt elfogadtatni a társadalom legnagyobb részével. A sikeres átütemezésnek – minden korábbi gazdaságtörténeti tapasztalat és a józan közgazdasági gondolkodás alapján egyaránt – nyilvánvalóan elengedhetetlen feltétele kellett, hogy legyen a fiskális és monetáris fegyelem megszilárdítása. A kitört zavargások alapján azonban ez egyáltalán nem tűnt egyszerű feladatnak: márpedig jelentős költségvetési szigorítás és egyszeri jelentős leértékelés nélkül nem lehetett adósság-átütemezést remélni. Már a rendezés elhúzódása is súlyos következményekkel járhatott és a válság további mélyülésével fenyegetett, növelve ezzel a válság rendezéséért fizetendő gazdasági és társadalmi árat, s növelve a – felelőtlennek bizonyult – hitelezők veszteségeit, és a válság következményeinek további Argentínán túlra való eszkalálódásának veszélyét.

A válság kirobbanásának okai

A neoliberális – a „mainstream” – közgazdaságtan egyik nagy gyakorlati sikereként szokták emlegetni, hogy Latin-Amerika a nyolcvanas évek „elvesztegetett évtizede” után, a chicagói iskola tanácsait megfogadva úgymond „végleg kiemelkedett” a gazdasági-társadalmi elmaradottságból, perifériális helyzetéből. Az 1994–95-ös mexikói pénzügyi válságot az IMF villámgyorsan megszervezett 50 milliárdos hitelcsomagja éppen viharos gyorsasággal elsimította. Amikor a harmadik legnagyobb latin-amerikai gazdaság esett négyéves recesszióba, amelynek következtében fizetésképtelenné vált, a világgazdaság történetének legnagyobb visszafizethetetlen adósságállományát fölhalmozva.

Mindezek után talán érthető, hogy kételkedéssel kell fogadnunk minden olyan magabiztos kinyilatkoztatást, amely mindennemű gazdasági problémák megoldására, avagy követendő gazdasági modellként kizárólagosan egy alternatíva életképességét bizonygatja.

Az argentin válság okaként a szakértők mára számtalan tényezőt felsorakoztattak: a rögzített valutaátváltási rátát, az állandósult külkereskedelmi hiányt (11 milliárd peso), az állami kiadások jelentős növekedését (10 év alatt 100%-kal), az állandósult költségvetési deficitet (a GDP 6%-a), az államadósság jelentős növekedését, az argentin gazdaság külső válságokra való kitettségét (Mexikó, Oroszország, Délkelet-Ázsia, Brazília stb.), jelentős privatizációk végrehajtását lényegében állami kontroll nélkül, a regresszív adórendszert, a társadalombiztosítás csődjét, a külfölditőke-beáramlás hirtelen megállását stb…

Ugyanakkor az argentin válság kirobbanásának alapvető okairól máig széles körű viták folynak. A mai napig három egymástól markánsan eltérő megközelítés kristályosodott ki. Az első megközelítés a legnagyobb jelentőséget a külfölditőke-beáramlások az orosz válságot követően, 1998 augusztusától történt megállásának tulajdonítja (Calvo és társai, 2002). A második megközelítés a válság kitöréséért az árfolyampolitika nem megfelelő karakterét tette felelőssé (Hausmann és Velasco, 2002 és Perry és Servén, 2003). A harmadik szerint a válságot a merev árfolyampolitika és a felelőtlen fiskális politika összeférhetetlensége együttesen okozta (Mussa, 2002).

Hausmann és Velasco (2002) többek között a költségvetési pazarlás tézisét kritizálta. Érvelésük szerint az elsődleges közkiadások nagysága gyakorlatilag állandó maradt, 1993 és 2001 között az argentin GDP 23–24%-át tette ki. Az államháztartási hiány mértéke 1999-ig nem ért el különösen magas értéket következésképpen, nem volt nagyobb annál, mint amekkorát a recesszió különben indokolt. Az államháztartás elsődleges mérlege egyébiránt 1997-ben és 1998-ban még pozitív is volt. Az államadósság az abszolút értékben jelentős növekedés ellenére (az 1994-es 86 milliárd amerikai dollárról 148 milliárdra növekedett 2000-re) nem érte el a maastrichti konvergencia kritérium felső határértékét ebben a vonatkozásban. Az államadósság az 1993-ban a GDP 29,5%-át, 1998-ban a GDP 43,3%-át és 2000-ben a GDP 51,3%-át tette ki (Baer és társai, 2002).²

Kétségtelen tény az, hogy az argentin költségvetés elsődleges egyenlege mindvégig, még a válság kitörésekor is pozitív maradt. Ugyanakkor az ország adósságállománya és az ezzel járó kötelezettségek egyre erőteljesebben növekedtek és ezek csökkentésére semmilyen intézkedés nem történt még akkor sem, amikor erre a befolyt privatizációs bevételekből még bőséges forrás állt rendelkezésre. Mi több, az ország felelős vezetői nemcsak, hogy nem csökkentették az ország adósságállományát és ezzel az adósságszolgálati terhekből származó nyomást és az ezzel járó kockázatokat, hanem nem is törekedtek erre, sőt éppen ellenkezőleg, újabb hitelek felvételével még növelték is azt.

Amikor már felismerték az adósságszolgálat csökkentésének szükségszerűségét, már késő volt, a fizetésképtelenség elkerülése miatt pedig elkerülhetetlenné vált további hitelek felvétele. Így azután hiába szindikált az IMF 2000 végén 40 milliárd, majd 2001 tavaszán további 8 milliárd dollár hitelt az argentin gazdaság megsegítésére, mindenekelőtt a 2001-ben esedékes 22 milliárd dolláros adósságszolgálat teljesítéséhez.

Az argentin költségvetés bevételei és kiadásai (1993–2001, millió peso)

( a táblazátot lásd az eredetiben:  polgariszemle.hu 2007/április)

Az egyre eluralkodó kételyek és bizonytalanság az ország pénzügyi teljesítőképességét illetően 2001 áprilisától gyakorlatilag néhány hónap alatt tökéletes bizonyossággá változott arra vonatkozóan, hogy Argentína képtelen lesz pénzügyi kötelezettségeit teljesíteni, illetve a nemzeti valutája árfolyamát fenntartani. Ennek következtében az országkockázat és a valutakockázat gyakorlatilag néhány hónap alatt olyan szintre került, amely már az ország vezetői számára kezelhetetlenné vált és a pénzügyi összeomlást elkerülhetetlenné tette.

Számos hasonlóságot találhatunk az argentin válságot megelőző gazdasági körülmények alakulása és a jelenlegi magyar gazdasági helyzet között. Ezek közül mindenekelőtt kettőt emelnék ki. Egyrészt az argentin kormányokhoz hasonlóan a jelenlegi magyar kormány is jelentősen alábecsüli az ország adósságszolgálatának jelentőségét az államháztartás egyenlegének helyreállításában. Másrészt a jelenlegi magyar kormány is ugyanolyan meggyőződéssel hisz, és bízik abban, hogy az általa meghirdetett reformok kizárólag sikeresek lehetnek, és ezért nem vizsgálja más, alternatív megoldási lehetőségek célszerűségét, a már bevezetett intézkedések hatásait, eredményességét, valamint egyáltalán nem számol negatív forgatókönyvek bekövetkeztének lehetőségével, mint például Magyarország konvergenciaprogramja esetében.

Hivatkozások

Baer, W., Elosegui, P. és Gallo, A.(2002): The Achievements and Failures of Argentina’s Neo-liberal Economic Policies. Oxford Development Studies, Vol. 30. Num. 1. pp. 63-85. www

Baker, D., Weisbrot, M. (2002): The Role of Social Security Privatization in Argentina’s Economic Crisis. April 16. 2002. Center for Economic and Policy Research. www

Bustelo, Pablo (2004): Capital flows and Financial Crises: A Comparative Analysis of East Asia (1997-98) and Argentina (2001-02). Complutense University of Madrid. Faculty of Economics. Working Paper, No-2004-017. October 2004. www

Calvo, G., Izquierdo, A., és Talvi, E. (2002): Sudden Stops, the Exchange Rate and Fiscal Sustainability: Argentina’s Lessons. Working Paper. Num. 469. July. Inter-American Development Bank. www

Cibils, Alan (2006): Till Debt to US Part: Lessons from Argentina’s Experience with the IMF, Debt and Financial Crises. Americas Program Special Report. September 6, 2006. www

De La Torre, A., Levy Yeyati, E., Schmukler, S.L. (2003): Living and Dying with Hard Pegs: The Rise and Fall of Argentina’s Currency Board. Policy Research Working Paper. Num. 2980. January. World Bank. www

Hausmann, R., Velasco, A. (2002): Hard Money’s Soft Underbelly: Understanding the Argentine Crisis. Mimeo. July. Kennedy School of Government – Harvard University, Cambridge, Mass. www

Kiguel, M. (2001): Structural Reforms in Argentina: Success or Failure. Paper presented at the Conference: Current Issues in Emerging Market Economies. June. Croatian National Bank. Dubrovnik. www

Krugman, P.R., Obstfeld, M. (2003): Nemzetközi Gazdaságtan. Panem. Budapest. pp. 784-790

MNB (2007): Tájékoztató az államháztartás és háztartások pénzügyi számláinak 2006 negyedik negyedévi előzetes adatairól. Budapest, 2007. február 16. www

Mussa, M. (2002): Argentina and the Fund: From Triumph to Tragedy. Institute for International Economics, Washington D.C. www

Perry, G., Servén, L. (2003): The Anatomy of a Multiple Crisis: Why Was Argentina Special and What Can We Learn from It. Policy Research Working Paper, Num. 3081. June. World Bank. www

¹ Az államháztartás szezonálisan kiigazított nettó finanszírozási igénye (az államháztartási hiány) a pénzügyi számlák adatai szerint 2006 negyedik negyedévében a GDP 9,8 százalékát érte el, és ez az előző negyedévhez képest számottevően növekedett. A tavalyi év egészére nézve az előzetes adatok szerint az államháztartás finanszírozási igénye a GDP 8,9 százalékát tette ki, az év végén a névértéken számított, konszolidált bruttó (maastrichti) államadósság a GDP 65,7 százaléka volt (MNB 2007).
² Összehasonlításul a magyar adósságállomány 2006. negyedik negyedévében a magyar GDP 65,7%-át tette ki (MNB, 2007).

DR. NOVOSZÁTH PÉTER CSc, főiskolai docens,

Közgazdaságtudományi Intézet, Dunaújvárosi Főiskola.

(peter.novoszath@mail.duf.hu)

Forrás: polgariszemle.hu